Magyar Egyház, 1963 (42. évfolyam, 1-12. szám)

1963-10-01 / 10. szám

MAGYAR EGYHÁZ

3

Dr. Béky Zoltán püspök:

TÍZ NAP MAGYARORSZÁGON

Nem szándékoztam és most sem szándékozom beszámolót írni arról a tíznapos látogatásról, melyet nyolcvanöt éves és súlyos beteg édesanyám utolsó kívánságának teljesítéseként tettem a közelmúltban Magyarországon. Egy felelős hivatalban szolgáló ember számára, aki állandóan a közélet reflektorfényében él, bizonyos megnyilvánulás azonban teljességgel elkerülhetetlen.

Elkerülhetetlen azért is, mert alig megérkezésem után anélkül, hogy bárkinek is nyilatkoztam volna, vagy bármiféle nyilatkozatra felhatalmazást adtam volna, a különböző oldalú és szinü sajtóban látogatásommal kapcsolatosan bizonyos közlemények jelentek meg. Ezek nyomán még egyszer határozottan szeretném leszögezni azt, hogy magyarországi utazásom nem volt hivatalos, sem félhivatalos jellegű, hanem kizárólagosan családlátogatás volt.

Nővéremtől augusztus 5-én sürgönyt kaptam, melyben azt közölte, hogy édesanyám állapota nagyon súlyos és utolsó kívánsága az, hogy még egyszer láthasson engem. Van olyan gyermeki szív, amely elzárkóznék egy haldokló édesanya utolsó kívánsága előtt? Azt is meg kell mondjam, hogy nekem gyermekkorom óta mindenem volt az anyám. Amivé lettem, amit ebben a földi életben elérhettem, Isten után elsősorban édesanyámnak köszönhetem. Három évtized múlt el anélkül, hogy egyszer is láthattam volna. Imádságos lélekkel és szerető fiúi szívvel nem hagyhattam ezt az édesanyai kérést megválaszolatlanul. Egy pillanatra sem vitás, hogy világok választanak ei világnézetileg attól a rendszertől, amely ma odahaza van, de ha a biztos halált jelentette volna, akkor is megpróbálkoztam volna, hogy lássam még egyszer a legjobb anyát és utolsó kívánságát teljesíteni tudjam.

Az igy meghozott döntést szinte percek alatt kellett megvalósítani. Útlevelem még indiai utazásomról megvolt és érvényben volt. A State Department jóváhagyása után érintkezésbe léptem az Amerikai Magyar Református Egyesület elnökének, Borshy Kerekes Györgynek a titkárával, Tóth Bélával, hogy a washingtoni magyar követségnél érdeklődje meg, hogy megadnák-e nekem a beutazási engedélyt. A vizumengedély huszonnégy órán belül megérkezett. A Református Egyesület által bérbevett repülőgépen volt üres hely, amelynek igénybevételével másnap elindulhattam beteg édesanyám meglátogatására.

Ma is ugyanazat vallom, amelyről nemzetközi egyházi fórumokon is számtalanszor bizonyságot tettem, hogy áthidalhatatlan az ellentét, amely bennünket a mai magyarországi hivatalos rendszertől s annak ideológiájától elválaszt. Istent és minden vallásos meggyőződést kirekesztő politikai és társadalmi rendszer elfogadhatatlan életfonna számomra és ebből a meggyőződésemből egy jottányit sem adtam fel soha.

A kérdés azonban az, hogy vájjon a merev elzárkózás taktikája helyesebb-e annál az útnál, amelyet az Egyesült Államok volt és jelen elnöke is követ? Az emberiség jobb jövője érdekében befogadó hazánk elnökei is tárgyaltak és tárgyalnak. Letagadhatatlan tény az, hogy kilenc millió magyar testvérünk él ebben a rendszerben. Nyilvánvaló, hogy nekünk amerikai magyaroknak csak egy kötelességünk lehet: véreinken segíteni úgy, ahogy tudunk.

Az amerikai magyarság túlnyomó részének közeli hozzátartozója, szerettei élnek az óhazában és még ebben az életben egyszer látni akarják egymást. Sokan talán csak azt a falut, ahol bölcsőjük ringott, sokan talán csak azt az egy sirhantot, melyben a legdrágább szív porladozik. Magamról tudom, hogy ezt az irtózatos erejű vágyat leküzdeni lehetetlen. Életünk ablakai mindég nyitva vannak földi Jeruzsálemünk felé és oda az ajtókat nem mi zártuk be, véreink felé nem mi emeltünk áthághatatlan válaszfalakat. S most, hogy erre újból lehetőség nyílott, hogy találkozhassunk: nincs az az erő, amely visszatarthassa a még egyszer szeretteiket látni kívánó sziveket.

Az ilyen találkozásra ma már a lehetőség megvan. Ki hitte volna csak pár évvel ezelőtt, hogy engem, aki évtizedek óta egész életem munkásságával harcoltam a kommunista rendszer ellen, huszonnégy órán belül beengednek úgy, hogy meggyőződésemből csak egy jottányit is engedtem volna? Ha enyhülésről beszélünk, akkor szó sem lehet arról, hogy talán a mi világnézetünk változott volna meg, hanem éppen ellenkezőleg. A tények arra mutatnak, hogy hazánkban van bizonyos enyhülés: a sztálinista rémkorszak politikai áldozatait, akik életben maradtak, valóban rehabilitálták és állásokhoz jutatták.

Sajnálatosan ez nem mutatkozik meg az élet ninden területén, igy például egyáltalán nem az ■gyházak vonalán. Ezt, amikor erre alkalom adóiott, a magyarországi hatóságoknak is tudomására hoztam. Világosan megmondottam azt, hogy hiába várnak a külföldi közvéleményben változást, mig ezen a vonalon lényeges változás nem történik. Körvonalaztam Püspöki Tanácsunk e tárgyban hozott határozatának főbb pontjait: Részesítse a kormányzat fokozottabb figyelemben az egyház belső kormányzati jogait; helyezze a kormányzat hatályon kívül azt az 1957. március 24-én kelt törvényerejű rendeletet, amely egyházi tisztségek betöltéséhez az állami hatóságok előzetes hozzájárulását írja elő; állittassék vissza a vallásoktatás teljes szabadsága minden korlátozás nélkül; biztosítsa a kormányzat a keresztyén egyház és hívei számára a szellemi önvédelem jogát, hogy az egyház pozitív tanainak kifejtésén kívül szóban és írásban előadhassák az ellentétes tanokkal szemben saját érveiket.

Reménység van arra, hogy az egyházi élet vonalán is enyhülés következik. Természetesen nem feledhetjük el, hogy a fennálló rendszer minden egyesületi és szervezeti tevékenységet megszüntetett az egyház életében is: ifjúsági, nőegyleti, férfiköri munka nincs megengedve. Ifjúság nélkül az egyház sorvadásra van ítélve. Ezek azok a pontok, ahol okvetlenül változásnak kell bekövetkez-