Magyar Egyház, 1962 (41. évfolyam, 2-12. szám)
1962-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 RAVASZ LÁSZLÓ: KÉTFÉLE VÁRÁS Adventben Római levél 8:20-24. Mert a teremtett világ hiábavalóság alá vettetett, nem önként, hanem azért, aki az alá vetette, azzal a reménységgel, hogy maga a teremtett világ Is megszabadul a rothadandóság rabságától az Isten fial dicsőséges szabadságára. Mert tudjuk, hogy az egész teremtett világ egyetemben fohászkodik és nyög mind Idáig. Nemcsak ez pedig, hanem magok a Lélek zsengéjének birtokosai mi magunk is fohászkodunk magunkban, várván a fiuságot, a ml testünknek megváltását. Mert reménységben tartattunk meg; a reménység pedig, ha láttatik, nem reménység. Az advent lehetősége akkor született meg, amikor a paradicsom elveszett. Amig az ember nem esett bűnbe, annyira Isten szemei előtt élt, és élete olyan boldog jelenvalóság volt, hogy abban nem fért el az advent lényege: rosszban várakozni valami jobbra. Ha fejlődött vagy változott is valami a szemük előtt, például a magból kalász lett, vagy a gyermekből ember: ez olyan természetes folyamat volt, amelynek minden mozzanatában szakadatlanul gyönyörködni lehetett, mint a szálló madarak repülésében, vagy a hulló csillagok útjában. De mihelyt megromlott a világ és elszakadt Istentől, egyszerre kigyult a sötétségben a távoli Ígéretek csillaga, egyszerre olyan lett az élet, mint az erdőn átvezető ut: mindig közeledett a céljához, bár mindig fájdalmasan távol volt tőle. Amint elszakadt Isten az embertől, megszületett az advent lehetősége, az tudniillik, hogy találkozzanak megint. De csak úgy találkozhatnak, ha szakadatlanul erre készülnek, erre várnak. Megjelent a világban egy uj érzés, uj törvény, uj sors, a várakozás. Ma is erről beszélünk és két gondolatot emelünk ki belőle: várnak reánk és mi is várunk. I. Vár a világ az emberre; ezt az igazságot az élet szerkezetéből is látjuk. Mikor a hatodik napon kész volt a teremtett mindenség, de még hiányzott az ember, a világ csodálatos alkotmánya befejezetlenül esengett és kiáltott az istenkép után, az ember után, amelyben betetéződik és célját eléri, úgy mint a torony a csillagban, a királyság a koronában. Mi lenne a világból, ha kiveszne belőle az ember? Bűbájos arc, amelynek kitolták a szemét. Vak Apollo, aki a napfényben tántorog. Azóta is benne van ez a törvény a mi életünkben. Ki ne érezné egy eldudvásodott kertben, hogy az várja a gazda kezét? Ki ne érezné egy elhagyatott lakásban, hogy az várja a lakóját? Egy-egy hideg legénylakás menynyire tud kiáltani asszonyi kéz, rend és csin után! Hogy tudja várni az ember a gyermeket; mennyi türelmetlen, keserű és sokszor tragikus sóvárgás támad ebből a vágyból. Egy-egy gyülekezet mennyire várja a pásztorát, egyegy nép a vezérét. Hány nemzet pusztul el abban, hogy nem érkezett meg az a vezér, akit várt. Nagy, rejtelmes gondolatok és igazságok alszanak a világban, várják a felfedezőket, a bölcseket, a művészeket, a prófétákat. Sok könny és sok seb, sok bánat és sok nyomorúság van a világon, ezek mind várják a vigasztalót, a gyógyítót, a segítőt. Kínában, Indiában, Magyarországon, az egész földkerekségen, ki ne várná ma azt, aki megoldja a ke*Az Itt közölt Igehirdetést Ravasz László püspök 1930-ban mondotta el és az “Alfa és Omega” cimü kötetben adta ki. Harminckét év utáni aktualitása mutatja, hogy az Ige mondanivalója nem változik. És az embernek az örökkévaló után való vágyakozása sem. nyérnek nagy válságát? Ki ne várná ma azt, aki békességet és összhangot hoz ebbe a világba? Nagy sötétségek vannak körülöttünk, melyek várják a világosságot, hosszú éjszakák szinte reszketnek, hogy a csillagok megjelenjenek, vagy pedig felderengjen a hajnal. És ha mindezeket a dolgokat egybefoglalom és a keresztyén szemlélet fényudvarába helyezem, akkor egyszerre kiderül alapigénk mély, szinte megrendítő igazsága: ez a megromlott világ várja az Isten fiainak megjelenését. A világ csak az emberben gyógyul meg, szabadul fel, leli meg rendeltetését és célját; minden, de minden a világon várja a maga emberét. Krisztust várja, aki csak bennünk érkezhetik meg. Várnak reánk. Meg kell rendülnünk ennek óriási felelőssége alatt. Nekünk nem szabad elvesznünk, kárba mennünk, mert szükség van mireánk. Ezer és tízezer év készítette elé azt a medert, amelyben mi meginduló életfolyam leszünk; azt a mintát, amelybe életünk mint olvadt érc beleömlik és kialakul. Mi azért születtünk, hogy valahol, valakik számára, éppen egy adott időben, megérkezzünk. Azért születtünk, hogy valakiknek gyermeke, élettársa, apja vagy anyja legyünk. Jaj, ha nem a Krisztusban leszünk gyermek, testvér, élettárs, szülő! Azért születtünk, hogy valakit meggyógyítsunk, felemeljünk, valakinek szolgálatot tegyünk. Azért születtünk, hogy bennünk és általunk felszabaduljon a világ, friss lélekzethez jusson, megkönnyebbüljön és feltekintsen. Azért vagyunk, hogy áldás legyünk, csók, kézszoritás, példa, szárny, erős kar, fény és szabadulás. A világ élete millió váltságra van berendezve és a millió váltságból sok-sok száz és ezer, éppen rajtunk és bennünk megy végbe. Induljunk útra, mert várnak reánk, hogy bennünk Krisztus érkezzék meg. II. Azonban ezt a roppant nagy szolgálatot csak akkor tudjuk megtenni, ha mi is szakadatlanul tudunk várni. Alapigénk azt mondja, hogy fiuságot várunk, testünk megváltatását. Mi mondhatjuk azt, hogy Szent Lelket, még szemléletesebb, ha azt mondjuk, hogy Krisztust. Mindig ugyanazt mondjuk ezekkel a kifejezésekkel. Azt az igaz ságot, hogy az ember akkor lesz ember, ha kapuvá válik és belép rajta Isten. Az ember akkor tölti be rendeltetését, ha olyan, mint egy ház, amely vendéget fogad, egy fészek, amelyben madárdal zendül, egy szív, amelyben egy királyi arc szépsége fénylik, egy kagyló, amelybe a drága gyöngyök teremnek. így termett az ember az Isten erői számára és igy kell szakadatlanul készen lennie ennek az erőnek a befogadására. Ezt az erőt nem tudjuk kikényszeríteni. Én nem mondhatom meg Istennek, hogy lépjen be szivembe, én nem vásárolhatom meg az ő kegyét, mert nem tudok neki semmit sem adni, hogy jöjjön hozzám; én nem tudom megérdemelni azt, hogy Ő kénytelen legyen hozzám jönni, nekem csak egyetlenegy módom van, hogy csakugyan eljöjjön hozzám, az, hogy várom őt és készülök a fogadására, az, hogy reményiem az ő adventját, Eljövetelét. Ennek a várakozásnak különböző alkatelemei vannak. Először is valami nagy, nagy elégedetlenség a körülöttünk levő világgal, valami szent ellenmondás a pillanattal szemben. Nem, nem ez a mi világunk, nem, nem ez a mi hazánk és házunk, nincsen nekünk maradandó városunk, hanem örökkévalót keresünk. Azután, nagy erős reménység a felől, hogy nem hiába várunk: kiválogatása
