Magyar Egyház, 1960 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1960-06-01 / 6-7. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ szokott. Fáztunk a nagyszerű s tapadva ölelő napsütésben, de legjobban fázott a jelölt, akiért jöttünk. Fölnyult homlokára kopaszodó fejéről sunyian, de irgalmalanul gyáván húzta le a kalapot. Ő ült az első szekeren és súgva, reszketve szólott hozzám, a szomszédjához: — Én még sohasem voltam keresztyén templomban, a magam fajtájáéban is csak régen kölyök koromban. Baj volna, ha észrevennék, itt van legtöbb választó, magyarázd el csöndesen, mit kell csinálni? — Csak figyelj majd bennünket, mi itt csaknem mind kálvinisták vagyunk, azt csináld, amit a többi. Egyszerű minden, meglátod, fölállsz, leülsz, hallgatsz s az arcod komoly, megindult legyen. Beértünk a faluba, még az asszonynép s gyermekek is kiabáltak elénk, éljeneztek. A jelölt kapott egy nagy-nagy orgona-bokrétát, leányok hozták s egyébként vártunk a templom mellett. A fiatal harang is megadta már csengő szeleburdi válaszát az öregnek, mindjárt összerángatják őket. Süttettük magunkat a nappal, bámultattuk a falu ünneplőbe bujt népével. Ma nagy aratása lesz a templomnak, a követért s a pesti urakért eljön ma a legvadabb templomkerülő is. Hallottuk fölbugni az orgonát s fölzendült az “lm béjöttünk nagy örömmel . . .” hangos szava. A gyerek- és asszonyhangok tul-tulsivitották az öregek vastag, komor elnyujtásait. Menjünk, — s odaszegődtem a jelölt ur mellé, hogy óvjam, vezessem s tereferélve megnyugtassam. Nekünk pesti uraknak ott kellett ülnünk a legelső sorban, diszes helyen, a pappal szemben. Az ének harsogott s jött utána a fölálló ének: “Szent Isten noha néked.” Álltunk mi is és akik kálvinisták voltunk, fáradt, az éjszakátóól rekedt hangunkkal beledudoltunk a gyülekezet kórusába. Inkább azonban a templomozó népet néztük, a mosolygó, öreg asszonyokat, az erős, nem szép, de jó testű mennyecskékek s a leányokat. És a férfi népet is; szép, még el nem használt, komoly, tiszta, magyar fajta. Nem az elromlott, agyongyötört magyar paraszt, de az a ritkuló másikféle. Olyan szép, kálvinista magyarok, akik nem rabszolgák, de hagyományból, kedvből, mulatságból urtartók és urbecsülők. Leültünk megint, most már egy panaszosgőgös Dávid zsoltárra zenditett reá a gyülekezet. Közben mindenki bennünket figyelt, arcainkat, az arcainkon kiütköző jeleket és mozdulatainkat. Nekünk, magunknak, akik valamikor a heidelbergi kátét tanultuk ünnepi szenzáció volt mindez. Nekem eszembe jutottak a régen bemagolt zsoltárok, a konfirmáció nagy ünnepsége s ezer való gyermekkori csoda. De mi volt a mi megilletődöttségünk a követé, a jelölté mellett, akinek a melle összeszorult s egész valója remegett? Neki ez uj volt, különös, babonás: mintha nagy-nagy életpróbára rendelte volna ki őt ezúttal a sors. A Marót verses zsoltárai, a nagy, fehér templom, az éneklő nép, ez a nagy-nagy komolyság kilóditották szivétlelkét. Megbecsültnek, megtiszteltnek érezte magát, akinek nagyon kell vigyáznia, hogy ez a szép, éneklő, komoly nép észre ne vegye, hogy ő templom nélkül élő pesti pogány. Karja olykor hozzám ért s én félve sejtettem meg, hogy a jelöltet, a Budapestn fölvadult, emléktelen, cinikus legényt elöntötte az uj misztikum veszedelmes hangulata. Már egy-egy találomra kibocsátott hanggal beleszólt a zsoltárba is, talán éppen a “Perelj Uram perlőimmel”-t énekelték. A templomban pedig ráadásul nagy volt a virágillat, késő orgonavirág, friss akác, jázmin. S aztán a jelölt tudta, hogy templom után következni fog az ő első programmbeszédje. Elhalt az ének, halkan kenetesen köhécselt a templomban szorongó néhány száz ember. A kántor az orgonán müvészkedett, egyedül, szapora ujjakkal bele akarta muzsikálni mindenkibe a pap leendő szavait, a pap pedig, fehér hajú, nyugodt szemű, sima homloku, gyönyörű öreg ember méltóságosan kelt föl. Kezében imakönyv, biblia, lehajtott fejjel csöndesen ment föl-föl a lépcsőn, a koszorús, fekete katedrára Nagy óra volt ez, nagy perc, az áhitatos gyülekezet lelki összefogózása mindenükkel megéreztette az Istent. A fehér falakon az ablakok alakos, árnyas, tarka figuráiban játszadozott a napsugár. Az emberek jóeleve leejtették imádkozóan a fejüket s mi is igy cselekedtünk. A jelölt mellettem sóhajtott s én minden pillanatban azt vártam, hogy elzokogja magát. Lehajtott fejjel én is, kissé ő felé hajolva bátorítottam megint: — Nyugodtan, nyugodtan, mintha minden vasárnapodat ilyenkor ajánlanád az Istennek. Nem hallotta, a szemei csillogtak, mély szomorú lélekzeteket vett. Hátul hallottuk, amint az öreg parasztok türelmetlenül, mielőtt a pap kezdené, imát mormolnak. A pap szétnézett a katedrán, bánatos, meghatott, nagy csöndben arcát az ég felé emelte, összekulcsolta a kezeit s reszkető hangon elmondta a segitség-hivó szózatát: — A mi segedelmünk jöjjön az Úrtól, aki teremtett, megtart és igazgat mindeneket, Ámen. Ami most történt, azt sohase felejti el az a falu s én sem felejtem el. Az én szomszédomból most már kitört a nagy, megindító lelki újdonságnak egész lavinája. Egész testével, leikével azok az emlékek játszottak, amelyeket mint kis zsidógyerek szedett fel az idegen, mástemplomu keresztyénektől. Fölemelte a fejét s mielőtt a pap megkezdte volna az imát, keresztet vetett. Mintha az egész templom megrázkódott volna, a pap is megakadt az első igéknél. Én elsápadtam s láttam a megbotránkozott gyülekezet felháborodott megmozdulását. Ezt a keresztvetést mindenki látta s nekünk most már nincs keresni valónk ebben a kálvinista faluban. Mi távoztunk legelőbb a templomból s szerencse, hogy szekereseket tudtunk kapni. Némán, még most is zavartan ült mellettem a jelölt, amig vágtattunk egy másik falu felé az ős, buja, virágos mezőn. --------------o-------------HÍREK: Hollandia református egyháza (Hervormde) tárgyalásokat folytat az un. holland “szigorú református” (Gereformeerde) egyház képviselőivel. A megbeszélések mögött rejlő végső cél a két egyháznak újra való egyesülése. Az utóbbi csoportba tartozó reformátusok a XIX. század folyamán szakadtak el a hollandiai református egyháztól. (EPS.) ■k k k A gráci (Ausztria) magyar protestánsok 415 osztrák schillinget adakoztak a “Menekült Év” céljaira. ■--------------o-------------Egy osztrák hetilap híradása szerint Saudiarábia-i igazságügyi hatóságok rámutatnak arra, hogy újabban igen “emberségesen” bánnak bizonyos elítéltekkel. Ebben az országban ugyanis, a Korán parancsának megfelelően, a tolvajt ma is a kéz levágásával büntetik. Az “emberséges” eljárás mármost az, hogy ezt a büntető műtétet a jövőben nem hóhér fogja végezni, hanem egy orvos, s az elitéltet előbb elkábitják.
