Magyar Egyház, 1960 (39. évfolyam, 1-9. szám)
1960-03-01 / 3. szám
MAGYAR EGYHÁZ 3 Husvét erejéből élünk A nagy német evangéliumi komponista Bach János Sebestyén Máté Passiója csodálatosan szép és fájdalmas akkordokkal végződik. Egy megtört szivü, bánatos kórus búcsúzik a halott “édes Jézustól” és csendes nyugodalmat kíván testének. Milyen szomorú is lenne az emberi élet, egész történelmünk más lenne, ha a Máté Passió záróakkordjainak szomorúsága tenne pontot a mi Megváltónk életére. Milyen jó, hogy ugyanaz a Bach olyan csodálatosan szép húsvéti kántátákat is tudott szerzeni, olyan örömmel Írjuk le azt, hogy igen is “Él a Krisztus, a mi fejünk.” A bűnös világ, amelynek tulajdonképpen Krisztus halála örömteljes pillanat kellett legyen, még holttestétől is rettegett. Lepecsételt sirja, a marcona és fegyveres őrség az örök szimbóluma annak, hogy e világ fejedelme, a hitetlenek, a tagadók, még halálában is félik, rettegik ama Fiút. Ma is ugyanaz történik. Jönnek magukat bölcsnek képzelő tudósok, akik felfuvalkodva állítják, hogy az Ur nem támadhatott fel. Habzó szájjal üvölti, ordítja a megszállott e világ fejedelme, a sátáni kommunizmus, hogy Krisztus sohasem élt, vagyha volt egy Názáreti Jézus, az meghalt és elporladt már régen a József kertjében. Mégis bezárják a templomokat, bebörtönzik a hívőket, üldözik a lelkipásztorokat, mert még a számukra halottnak gondolt Jézus erejétől is félnek. “Ne félj!”, mondotta husvét hajnalán a feltámadott Ur. Ne félj élni tovább, mint az én feltámadásomnak tanúja, mert hiszen a keresztyénség nem is lehet más, mint élet, melynek értelmét, reménységét, örömét s szolgálatának egyetlen értelmét a feltámadott Krisztus adja meg. Jaj annak a keresztyén egyháznak, amelyik nem ebből az üzenetből táplálkozik. Jaj annak a keresztyénségnek, amelyik husvét hajnalának nagy és személyes megtapasztalását nélkülözi. Ne félj élni ma — ne legyen gonddal és félelemmel teljes a Te életed, mert keresztyénséged értelmet, reménységet ad Néked ma is. Ezen a husvéton is találkozhatsz a Te Feltámadott Megváltóddal és boldog örömmel borulhatsz lábai elé: Élek Uram, mert Te legyőzted a halált. Ne félj élni ma magyar testvérem, mert a Te nagypénteki szomorú sorsodnak is üzeni Krisztus: Én Veled vagyk a világ végezetéig. A feltámadott Ur Veled van, szenvedésedben, börtönödben, szomorúságodban, hogy a husvét és a feltámadás csodálatos ereje legyen számodra. Boldog és áldott húsvéti szolgálatokat és ünneplést kíván egész közösségünknek atyafiságos szeretettel: Dr. Béky Zoltán püspök. A TUDATLANSÁG TRAGÉDIÁJA “És mikor közeledett, látván a várost, sira azon”. (Lukács 19:41) Az ut, melyet Jézus Bethániából, Jeruzsálem felé követett, az olajfák hegyén vezetett keresztül, onnan a Kidron völgyébe és hirtelen fordulattal Jeruzsálem kapujához. Ahogy Bethániából megy az ember Jeruzsálem felé, egy éles kanyar után megjelenik a város. Valószínűleg ennél a kanyarnál indultak meg Jézus könnyei. Amint a város felé nézett, látta a templomot. Milyen jól ismerte a templom környékét! Hányszor tanított ott. Hányszor válaszolt ott a farizeusok kérdéseire. Hányszor látta, hogy milyen szigorúan ragaszkodtak a törvényekhez. Ismerték a törvényt, de nem ismertek kegyelmet. Ez volt az ő tudatlanságuk. Ezért sirt Jézus. Szemükben az áldozat is törvényes dolog volt. Törvényes áldozatot ismertek, de nem ismerték a szeretet kegyelmét. Nem csoda tehát, hogy a megtestesült szeretetet, megtestesült kegyelmet nem ismerték meg. Arra gondolván, hogy az Írott törvény menynyire elhomályosítja az örökkétartó szeretetet, Jézus sirt. Jézus elfordította szemét a templomról és látta a szegények kis kunyhóit. Milyen jól ismerte ezeket is. Közöttük járt. Tudta, hogy ezek az emberek, akik ott laktak, Messiást várnak. Ismerték a próféták szavait, de nem ismerték fel a prófétálás beteljesülését. Tudatlanságuk tragikus volt. Csak kevesen voltak, akik felismerték benne a prófécia valóraválását s most ott álltak pálmaággal kezükben az ut szélén, várva a Királyok királyát. De a tömeg nem ismerte fel Öt. Azok, akikért a földre jött, elfordultak tőle. Es Jézus siratta őket. Amint tovább nézte a várost, meglátta a rómaiak palotáit. Ezek a paloták a rómaiak hatalmát hirdették, a hatalom szimbólumai voltak. A jeruzsálemiek ismertek egy királyt, de nem ismerték meg a királyok királyát. Elismerték a római császár hatalmát, de nem ismerték el Isten hatalmát. Ismerték a rómaiak békéjét, de azt a békét, mely az emberek szivében kezdődik, a békét, mely nemzeteket, embereket összeköt, nem ismerték. Jézus siratta tudatlanságukat. A könnyek lassan felszáradnak, s megindul az elitéit városba. Azok, akik felismerték, szaladnak feléje, ruhájukat levetve, pálmaágakat lobogtatva és boldogan kiáltva: “Hozsánna, Hozsánna!” Ha Krisztus ma a földön lenne és jönne a mi városunk fele, vájjon sirna-e felettünk? Bizony sírna, mint sirt Jeruzsálem felett. Mert mi is ismerjük a törvényt, de nincs szeretet bennünk. Mi is ismerjük a prófétálást és várjuk a Megváltót, de nem fogadjuk be a királyok királyát. Mi is elismerünk sokféle hatalmat magunk felett, de nem ismerjük el Isten hatalmát. S ha ott lennénk, más dolgunk hijján, azok között akik “Hozsánnát” kiáltanak, vájjon őszinte lenne-e kiáltásunk? Jézus látta, hogy Jeruzsálem tudatlansága mivel fog végződni. Látja, hogy mivel fog végződni a mi tudatlanságunk is és sir érettünk. Forduljunk el a tudatlanság útjáról, forduljunk a béke, a szeretet Urához, hogy kegyelme által elhárítsuk magunkról a tudatlanság tragédiáját. Adorján Kálmán
