Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1959-08-01 / 8-9. szám

MAGYAR EGYHÁZ 3 Amerikai Magyar Református Egység Felé Az alábbiakban közöljük Béky Zoltán püspöknek a Presbiterszövetség évi gyűlésén, Ligonierben, 1959. szep­tember 1-én elhangzott előadását. ígéretünk van arra, hogy lapunk következő számában Dr. Szabó István egyházkerületi elnök előadását közölhetjük. Nagy tiszteletű és Érdemes Elnökség! Kedves Presbiter Testvérek! Sokáig tusakodtam, amig dönteni tudtam, hogy kiváló elnökötöknek és az Igazgatótanács mai előadásomra vonatkozó kérésének eleget te­gyek. Aggodalommal tölti el lelkemet az ameri­kai református élet ismét válságos helyzete s féltem, hogy a jelen körülmények között az amerikai magyar református egységről tárgyalni a helyzet kiéleződéséhez és elmérgesedeséhez vezet. Az az egyetemes vágy azonban, amely népünknek—egy és ugyanazon lelki édesanyánk Amerikába szakadt gyermekeinek—a lelkében él, hogy végre egy nagy testvéri egységben találjuk meg egymást—tekintet nélkül a kiéleződött, ál­datlan helyzetre, sőt annál inkább — kell, hogy meggyőzzön minden lelkében még magyar re­formátus testvérünket, hogy az egységről nem­csak beszélnünk és tárgyalnunk kell, hanem an­nak megvalósitása Istentől rendelt szent köteles­ségünk. Minden visszavonásunknak, elesettsé­­günknek, nyomorúságunknak az oka ennek az egységnek hiánya és valóban ezért a legmesszebb menő áldozatot meg nem hozni átkos bűne amerikai magyar református életünknek. Álta­lam is igen nagyrabecsült elnökötök, Dr. Haller István felkérő levelében irta, amit én magam is igaznak vallók: “egység nélkül sem az ősi örök­ségeket megőrizni, sem a jövőt épiteni nem lehet.” Sokan azt mondják, hogy ma már késő az egységről tárgyalni. Széphangzásu szólamokban temetjük az amerikai magyar református életet: “elérkeztünk az utolsó kanyarhoz”, “amerikai magyar református életünk alkonyán élünk”, a “nap már lemenőben van”. Itt az éjjel és a nemtörődömség, közöny rongytakarói alól kidug­ja fejét a megsemmisülés gondolata. Félévszázada halljuk már ezt a siralmas elégiát: mondván már késő, úgy is mindegy, beolvadunk és eltűnünk a végtelen, mindeneket elolvasztó tüzeskemencé­ben. Abból a számomra hitetlen, Istentől rendelt elhivatásunkkal ellentétes és bűnös szólamból, hogy “az amerikai magyar reformátusságnak nincs jövője” iszonyatos kár származott lelki­­pásztoraink, presbitereink, egyháztagjaink és gyü­lekezeteink hitéletére egyaránt. Ha valahol, az amerikai magyar református életben borzalmas károkat okozott, hogy Megváltónk tanitását: “Ne aggodalmaskodjatok tehát a holnap felől” (Máté 6:34) nem vettük komolyan. Mi nem hisszük, hogy már késő. Az elmúlt évtizedek hatalmas alkotásai és bizonyságtételei éppen az ellenkezőről győznek meg: arról, hogy a hitetlenség sötét és hideg éjjele elmúlt és az amerikai magyar reformátusság hajnalához kö­zelitünk. Hisszük, hogy a múlt vezetőinek döbbenetes hibáit és mulasztásait ezen a téren még Isten kegyelméből a mi életünkben jóvátehetjük. Hisz­­szük, hogy a kicsinyhitüség kora elmulóban van és szent meggyőződésünk, hogy az alvó lelkek felrázása, megújhodása utján van a jövőnk és ha mindnyájunk számára hitbéli döntés lesz az amerikai magyar reformátusság egysége, az meg­valósítható. Ebben az ökumenikusnak nevezett huszadik században oly sokat hallottuk az Igét, hogy “mindnyájan egyek legyenek” (János 17:21), a mi számunkra erre a krisztusi imád­ságra az első felelet: az amerikai magyar refor­mátusság egységéért való közös tusakodás, aggó­dás, imádság és reményteljes hitbeli döntés kell legyen. Éppen ezért, ha a lelkipásztorok nem tudták ezt az egységet megvalósítani, Istennek vagyunk hálásak, hogy most világi testvéreink vették elő. Ezen a minden denomináció presbitereit magá­­bafoglaló magas fórumon, igenis kell szólnunk az amerikai magyar reformátusság egységéről. Az ő verejtékük és imádságuk épitődött bele az amerikai magyar református életbe és éppen ezért aggódnak annak nagy törései felett és látni s tudni akarják miért kell nekünk széttagolva élnünk, sokszor nem a nagy kisértővel, hanem önönmagunkkal hadakozva? Vájjon élhetünk-e még egyszer is testvérközösségben, avagy már elmúlt számunkra annak lehetősége? Itt van-é a nagy történelmi pillanat, vagy pedig már le­járt a számunkra kimért kegyelmi idő? EGYSÉGTÖREKVÉSEK Ha csak felületesen belepillantunk az ame­rikai magyar reformátusság történetébe, legalább tiz alkalommal történtek nagyobb megmozdulá­sok és kísérletek az amerikai magyar reformá­tusság egyesítésére (1904, 1919, 1921, 1925, 1930, 1934, 1935, 1938, 1940, 1947). Sajátságos történelmi fejlődésünk következtében az egységkeresés alig fiatalabb történeti jelenség, mint amerikai ma­gyar gyülekezeteink. Sok szép beszéd hangzott el, számos gyűlést tartottunk, nagy tervek szü­lettek és múltak ki. A történelem távlatából azonban meg kell állapítanunk, hogy ezek az egységtörekvések sohasem voltak egészen őszin­ték, sohasem viselték magukon annak az oltha­­tatlan vágynak a bélyegét, amely kell, hogy egy és ugyanazon lelki édesanyának idegenbe sza­kadt gyermekeit egyesítse és eggyéforrassza az egy hitben, vallásban és egyházban, amelyben Isten teremtette őket. Ennek a közös hitbeli dön­tésnek hiánya eredményezte azt, hogy taktikáz­­gatások, egyéni vagy csoport érdekek szikláin megtörtek ezek a kísérletek. A hatfelé tagolt amerikai magyar reformá­tusság vezetői hat különböző alapon akarták az egységet. A közös bünbánat, elmélyedés és Isten Szent Lelke irányításának közös kérése helyett mindnyájan saját helyzetükhöz görcsösen ragasz­kodva, csak az ő saját elgondolásuk alapján tar­tották az egységet megoldhatónak. Ezeknek a meddő csatározásoknak szomorú következményeit csak a mi magyar református népünk szenvedte T

Next

/
Oldalképek
Tartalom