Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-04-01 / 4. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ mm® ssirsssmsifsajsn1 MEGSZENTELT NÉV 1, Előfohász: A mi segedelmünk legyen Istentől, a mi Atyánktól, aki teremtett, fenntart és igazgat mindeneket. Ámen. 2, Dicsérjük Istent, énekelve a ' Zengjen hálaének” kezdetű éneket. 3, Isten igéjét olvassuk II. Mózes 3.-ik fejezete 7- 15 verseiből.— A kegyelmes Isten tegye áldottá az ő igéjét, hogy beszéde lakozzék bennünk gazdagon és sok gyümölcsöt teremjünk az ő dicsőségére. 4, Imádkozzunk: Ma megint hallottuk hívásodat és ime örvendező szívvel teszünk bizonyságot arról, hogy jó a te jelenlétedet érezni és jó tudni azt, hogy te soha sem hagysz el minket, szentséges Isten, jóságos Atyánk a Krisztusban. Te vagy életünk forrása és célja. Nincs senki és semmi, akiben vagy amiben szivünk békét lelne. ltt, jelenlétedben érezzük, hogy bármilyen parányi is az életünk, de szerves részként beletartozik örökkévaló tervedbe. Érezzük, hogy bármennyire elcsatangoltunk is Mad, a jó pásztor nyájától, bármennyire tékozlóan is éltünk távol atyai házadtól, a jó pásztor mégis csak hívogat minket és atyai szereteted mégis csak vár hazatérésünkre, hogy szereteted áldásaiban osztozhassunk. Most, hogy hívásodra imádkozva megjelenünk előtted, könyörgünk, vidd véghez atyai tervedet: éreztesd meg velünk megbocsátó irgalmadat; szabadíts meg bűneinktől; elménket, szivünket és akaratunkat töltsd meg igéd és lelked gazdagságával és segíts minket arra, hogy nevedet megszenteljük Jézus Krisztus példájára, akiért hallgasd meg imádságunkat. Ámen. 5, Énekeljük a “Mennybéli felséges Isten” kezdetű ének harmadik versét; “Szenteltessék meg te neved.” 6, Alapigénk az “Úri Imádságának a Máté evangéliuma 6.-ik részében a 9—ik versben olvasandó eme mondata: “Szenteltessék meg a te neved.” 7, Igehirdetés: Kedves Testvéreim! Mondjunk ki egy nevet és amikor ezt tesszük, olyan valóságos személyt említettünk, aki reánk, másokra és bizonyos eseményekre befolyással van. Említsük meg valakinek kedvese nevét és a rajta rögtön végigfutó öröm láza pirítja el arcát. Vagy említsük meg valami kötekedő, zavarkeltő ember nevét és a kellemetlenség érzete tölt el. Amikor valakinek az anyja vagy hazája nevét becsmérőleg vagy káromlólag említik, harag tölti el és arra ösztönzi, hogy a káromlót megbüntesse. A név tehát valóságos személyt vagy valóságos dolgot jelez. A név: valóság. A legnagyobb valóság, amelyre minden idők kutató embere gondolt, a látható világunkban és az általunk érzékelhetetlen láthatatlan világban benne levő teremtő, fenntartó, ítélő és örökkévaló hatalom. Különböző neveket adhatunk neki, mint ahogy magyarul Istennek, angolul Godnak, franciául Dieuxnek, görögül Theosnak, zsidóul Yahvénak vagy Elohimnak és más nyelveken ezer és ezer másnak nevezzük, de egyetlen év sem tudja ténylegesen kifejezni Istennek azt a lényegét, amelyet az imádkozó Mózes agya Isten önmagáról szóló kijelentéseként igy fogott fel: “Vagyok aki vagyok.” Isten a VAGYOK, az élet, a lényeg. Az általunk, emberek által neki adott minden név mögött az a valóság áll, hogy Ő a VAGYOK, a Lét, az Éllet, a Minden. És mivel ő minden embernek és dolognak a kezdete és a vége, ezért minden ép elme számára nyilvánvalónak kellene lennie annak, hogy minden más név felett az Ő nevét kell tisztelni, áldani és dicsőíteni. Minden dicsőséget az Isten nevének kell adni. A Biblia egyik bölcs írója Isten igéjeként ezt a rövid mondatot irta le: “Az én dicsőségemet senki másnak nem adom.” Ez azt jelenti, hogy minden jó eredményért, minden sikerért, minden felfedezett igazságért, törvényszerűségért és erőért, minden értékes teljesítményért — tekintet nélkül arra, hogy egyes emberek vagy embercsoportok mennyi időt, fáradságot, gondolkozást, odaadást, pénzt, erőfeszítést fektettek be — egyetllen egy nevet, az Isten nevét illeti a dicsőség, mert “minden jó adomány és tökéletes ajándék” tőle van és minden ember tőle kapta az idejét, erejét, eszét, mindenét. Mindenért az Ő nevét kell dicsérni. Az egyik hires orvosról, Lord Maynihamról mondották el azt a történetet, hogy egy alkalommal kiváló orvosok csoportja megkérte arra, hogy előttük operáljon. Az operáció után az egyik orvos afelett való bámulatának és meglepetésének adott kifejezést, hogy a sebész olyan nyugodtan és jól végezte el az operációt annak ellenére, hogy oly sokan figyelték a munkáját. “Amikor operálok,” válaszolt a sebész, “akkor csak hárman vagyunk jelent — a beteg és én.” “De hát ez csak kettő. Kicsoda a harmadik?” kérdezte a másik orvos. “Isten,” mondta a sebész, aki felismerte és elismerte Isten jelenlétének feltétlen fontosságát és az Istenre való hivő ráhagyatkozás fontosságát és nagyszerű sebészi eredményeiért nem magának, hanem Istennek adta a dicsőséget, az ő nevét szentelte meg! De ez sokaknál nem igy van. Meglepő dolog az, hogy milyen sok ember akarja ellopni saját maga számára az Isten nevének dicsőségét. És most itt nem csak az ateistákra gondolunk, akik egyenesen tagadják Isten létezését és azt állítják, hogy ez a szép és gazdag világ a vak véletlen szüleménye, az anyag véletlen változásainak eredménye; hanem gondolunk azokra az állítólagos hivő emberekre, egyházak tagjaira is, akik a maguk nevének igyekeznek dicsőséget szerezni. Pedig mindnyájunk számára ott van a Bábel tornya történetének kitörölhetetlen figyelmeztetése: “Jertek,” mondották egymásnak a beképzelt, öndicsőitő emberek, “építsünk magunknak várost és tornyot ... és szerezzünk magunknak nevet.” (I. Mózes 11:4.) A beképzeltség, az öndicséret és a gőg mindig és mindenütt zavart, ellenségeskedést és háborúságot hozott létre az emberek között és az eredmény mindig az volt, ma is az és mindig az lesz, ami Bábel tornyának építőivel történt, akiknek a nyelve összekavarodott — beképzeltségük és önzésük következtében — és akik nem értették meg egymást. Akik megpróbálták ellopni Isten nevének dicsőségét, mindig legyőzettek és mindig megszégyenültek. Ez ma is igy van és ezután is igy lesz. Az ilyeneknek gyakran életükkel kell fizetniük, amint azt, többek között, a Királyok első könyvének közismert 18.ik fejezetéből olvashatjuk. Két bálványnak, Baálnak négyszázötven és Aserának négyszáz prófétája Izráel királyát, királynéját és egész népét eltérítette az igaz Ur Isten imádásától és bálványimádásba vezette. Miután Illés prófétát kivéve az összes igaz prófétákat lemészárolták, a bálványimádás utján az egész nemzetet szentségtelen életbe vezették. Az igaz Istentől elfordultak, nevét megvetették és bálványok nevét emlegették imádságaikban. A bálványok
