Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)
1959-01-01 / 1. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ Nincsenek nagypénzü támogatóink sem. Egy alkalommal mi nem kapunk ezreket. Mióta itt vagyok, a legnagyobb összeg, amit magán személy küldött, kétszázötven dollár volt. Persze ottan-ottan egy-egy végrendeletben vannak, akik megemlékeznek rólunk. Istenfelé fordított orcáju emberek, akik jól tudják, hogy mert semmit sem hoztunk a világra, világos, hogy el sem vihetünk semmit. Emberekért felelősséget érző emberek, különösen olyan emberekért, akik már csak voltak és akik még csak lesznek — ottan-ottan beleveszik otthonunkat utolsó intézkedésükbe s kezük munkája gyümölcséből nekünk is juttatnak részt. Ezek az összegek nem nagyok: száz dollártól felfelé ezer-kétezer dollárig, de áldottak, mert igen sokat segítenek. Miből élünk tehát? Kis emberek kicsi adományaiból. A Református Egyesület felnőtt tagjai havi tiz centes hozzájárulásából, a gyülekezetek népe önkéntes áldozathozatalából. Azt ne gondoljuk, hogy sok. Átlagban véve egy gyülekezetre évi százötven dollár jut. Van, amelyik ezer dolláron felül áldoz s van amelyik huszhuszonöt dollárt ad. (Olyan is akad, amelyik semmit.) Jóltevők pedig egész évben gondolnak ránk, de legtöbben természetesen karácsony táján. Az ország minden részén. A nyugtát a köszönettel mindenkinek elküldtük, de jól esik leimi a hála szavát itt is. A szomjuhozónak nyújtott pohár hideg vizet is számon tartó Isten áldja meg gazdagon, minden áldásával a mi jóltevőinket! (D-r) IMÁDKOZÁS (folytatás) Az imádkozásról irt legutóbbi cikkünkben azt a megállapítást tettük, hogy Isten akarja, hogy imádkozzunk hozzá, legelőször is azért, hogy igy erősödjék szivünkben az iránta való gyermeki bizalom, hogy nem kell félnünk Őt megszólítanunk, mert Ő a mi szerető menyei Atyánk. Másodszor, Isten akarja, hogy imádkozzunk hozzá és tárjuk fel előtte minden kívánságunkat, mert igy erősödünk abban a hitünkben, hogy minden testi és lelki szükségleteinknek egyedül Ő az adója, Istenre vagyunk utalva állandóan. Végül Isten kötelességünkké tette az imádkozást, hogy fejezzük ki hálánkat a tőle nyert áldásokért. Továbbá a legutóbbi cikkünkben azt is megemlítettük, hogy Jézus az ő imádságában, a Mi Atyáknban, tanított meg bennünket arra, hogy mi legyen a tartalma a mi imádságunknak is. Ez alkalommal próbáljuk megérteni, hogy mi biztosit minket arról, hogy Isten meghallgatja és elfogadja az imádságunkat. A következő bibliai igékre kell most emlékeznünk: “Bizony, bizony mondom néktek, hogy amit csak kérni fogtok az Atyától az én nevemben, megadja néktek.” Ján. 16:23. . . . mondá Jézus, “Mert egy az Isten, egy a közbenjáró is Isten és emberek között, az ember Krisztus Jézus.” 1 Timóth. 2:5. “Jézus mindenképen idvezitheti azokat, akik Ő általa járulnak Istenhez, mért mindenha él, hogy esedezzék érettük.” Zsid. 7:25. Ezekből a bibliai igékből világosan kitűnik, hogy az biztosit bennünket arról, hogy Isten meghallgatja és elfogadja az imádságunkat, hogy a feltámadott élő Ur Jézus Krisztus könyörög miérettünk a mennyben az Atya színe előtt. Arra kéri szüntelenül az Atyát, hogy az ő áldozathalálának és feltámadásának a gyümölcseit, áldásait áraszsza reánk. Más szavakkal, Jézus arra kéri az Atyát, hogy bocsássa meg a mi bűneinket, szeressen minket és adja meg nekünk e földi életben mindazt, amire szükségünk van és végül a mennyei örökéletünket. Az előbb említett bibliai igék világossága mellett azt kell most már mondanunk, hogy értelmetlen és bűnös dolog a Szűz Máriát és a “szenteket” kérni arra, amit egyedül csak Jézus tud megcselekedni. Bűnös dolog ez, mert emberi lényeket akar felruházni Jézus Krisztusnak, az egyetlen Közbenjárónknak, isteni dicsőségével és hatalmával. Értelmetlen dolog pedig a Szűz Máriát és a “szenteket” arra kérni, hogy esedezzenek érettünk és vigyék imádságunkat az Atya elé, vagy kérjék Jézus közbenjárását a mi javunkra, mert az Atya megadta nékünk a lehetőséget, hogy egyenesen hozzáforduljunk Jézus Krisztus segítségével. Továbbá sem Szűz Mária, sem a “szentek” nem nyertek valami emberfeletti, isteni tehetséget haláluk után, hogy tudomást tudnának venni a földi emberek hozzájuk mondott imádságaikról. Ezt egyedül csak Isten tudja megtenni. Amit eddig mondottunk, nem jelenti azt, hogy nem emlékezhetünk meg embertársainkról és azok kívánságairól a mi saját imádságainkban. Sőt kötelességünk is megemlékezni. De ez nem jelenti azt sem, hogy elfoglaljuk az Ur Jézus Krisztus közbenjárói tisztét, hanem csak azt, hogy a mi kéréseink közé belefoglaljuk embertársainkat és az ő kéréseiket is. És mindezt kérjük Istentől az Ur Jézus Krisztus nevében. Arra a kérdésre pedig, hogy hol kell imádkozni, azt feleljük, hogy magánosságunkben és embertársainkkal együtt a templomban vagy bárhol. Az embertársaikkal való közös imádkozás felébreszti bennünk azt az érzést, hogy Isten a MI Atyánk és mi egymásnak testvérei vagyunk. Segíti megtisztítani lelkünket a testvérekhez nem illő érzésektől, mint az önzéstől, gőgösségtől, szívtelenségtől és az egymással való nem törődéstől. Amennyire szükséges naponként egyedül megállanunk a szent Isten előtt, épp annyira szükséges az is, hogy együtt jelenjünk meg az Ö színe előtt, mint gyermekek az édesatyjuk előtt. “Te pedig mikor imádkozol, menj be a te belső szobdába, és ajtódat bezárva imádkozzál a te Atyádhoz, aki titkon néz.” Máté 6:6. De a biblia ezt is mondja: “Menjetek be az ő kapuin hálaadással, tornácaiba dicséretekkel; adjatok hálákat néki, áldjátok az Ö nevét.” Zsolt. 100. KOVÁCS ISTVÁN. LELKIPÁSZTOROK HAZAFIAS NEVELÉSE Dr. Bartha Tibor uj debreceni püspök, aki a külügyi szolgálatba távozott Péter János utóda, a “Lelkipásztorok hazafias nevelése” címen cikket irt a magyarországi református egyház hivatalos lapjába. Hangsúlyozza, hogy a lelkipásztorok hazafias nevelése a theológiai akadémiákon kell, hogy megkezdődjék. Ezek az iskolák — két tantárgynak, az Alkotmánytannak és az Egyházi élet ismertetése c. stúdiumnak a tantervbe való beiktatásával biztosítják,—mint írja, hogy “az akadémiák hallgatói hazaszeretetei tanuljanak.” Később a kerületeként megalakult “egyházi békebizottságok” folytathatnák a hazafias szellem ébrentartását. A cikkíró hivatkozik az 56-os “őszi eseményekre”, amelyek szerinte azt bizonyították, hogy az ifjúságnak nem volt megfelelő a hazafias nevelése. Mi is fájdalmasan éreztük az elmúlt időkben a hazafias nevelés hiányát némelyeknél. Megvalljuk azonban, hogy ezt nem az óhazai theológus ifjúság körében, hanem egyes egyházi vezetők életében tapasztaltuk. P-p.
