Magyar Egyház, 1959 (38. évfolyam, 1-12. szám)

1959-11-01 / 11. szám

MAGYAR EGYHÁZ 3 Gyülekezetünk egysége (Szemelvények Dombrády Sándor detroiti presbiterünk­nek az Amerikai Magyar Református Presbiterszövetség ligonieri konferenciáján elhangzott előadásából) A keresztyén egység ott kezdődik, amikor minden egyház a maga kebelében igyekszik meg­teremteni a gyülekezet egységét. A gyülekezet egysége drága kincs, ez azonban sajnos csak akkor válik tudatossá és érezzük hiányát, mikor felbomlik. Cirus perzsa király egyik hadjárata alkalmá­val egy széles folyamhoz ért. Mikor nem tudott áthaladni rajta, több ágra vezettette szét s a megosztott folyamon könnyűszerrel vezette át seregét. így oszlik szét különböző alkalmakkor, a pár­­toskodó szenvedélyekkel fütött gyülekezet egy­sége is. És az ilyen belső ellenségeskedés vesze­delmesebb a külső ellenségnél is. Hogy ez minket meg ne ronthasson, nekünk a Lélek egységére s azon belül hitünk egységére s a református öntudatra van szükségünk. Ennek áldott eszközei Isten igéje, Kálvin re­­formátori tanitása, a Heidelbergi Káté, refor­mátus egyházunk hitvalló őseinek követendő példája s a hires református áldozatkészség aka­dozó forrásainak kitisztitása. A református egyház tagjai mindég templo­mos emberek voltak. Mikor felhangzott az ősi zsoltár “Te benned biztunk eleitől fogva”, a szív és száj teljességéből feltörő ének majd szétre­­pesztette a falakat. Ma pedig de sok református templom kong az ürességtől!!! Az egyháznak nyilvántartott hivei esküvőről, temetésről nem is hiányzanak — de az Isten igé­je és Úrvacsora már hidegen hagyja őket!? És mennyi van a templomlátogatók között is olyan, akit csak a megszokás, a találkozás re­ménysége és öröme hoz a templomba, nem pedig az Isten igéje utáni vágyakozás. A gyülekezet közösséget jelent és az igazi református gyülekezeti közösség munkatársi kö­zösség is. Nincs református-ellenesebb nézet, mint mikor azt vallják a hivek, hogy “az egyház szolgálata csak a pap dolga, hiszen azért fizet­jük.” És ölhetett kézzel nézik annak a szegény papnak egyedüli erőfeszítéseit, akit különben sem becsülnek meg nagyon. Ahol komoly gyülekezeti egység van, ott van gyülekezeti közszellem is és van egyházi fegye­lem is, rend is és békesség is. Ez a sok drága érték azonban mind Isten igéjén alapuló református hitünknek a gyümöl­cse. Legyünk hát Isten igéjének hallgatói és meg­tartói. Legyen templomunk a Lélek fegyvereinek arzenálja, ahol magunkra öltjük “az üdvösség sisakját, a hitnek a paizsát, és a Léleknek a kardját” (Efézusi levél 6:16-17). Ne feledjük el azt sem, hogy odahaza a re­formátus vallást magyar vallásnak hívták. Az amerikai magyar református egyházak a magyar léleknek és szebb magyar jövőnek a várai is. Áldott emlékű hitoktatóm sokszor emlegette előttünk Mózes első könyvéből, a 26,-részből, azt a történetet, amikor Izsák az üldözött pásztor­fejedelem menekülése közben a Gérár völgyébe jutott s ott megtalálta azokat az ősi kutakat, amelyeket még az ő atyja Ábrahám ásatott és bár behányta Szeméttel az ellenség, Izsák kitisz­tította, abból itatta meg népét és megmenekült. Az amerikai egyházak legyenek az amerikai magyarság számára ilyen lelki kutak, hogy eb­ben a szétomló világban is, a minket körülvevő tömeghatások mellett is megmaradjunk hűséges keresztyén magyar reformátusoknak. Ravasz László püspök mondotta valahol: Ha református egyházam azt követelné tőlem, hogy dobjam el magyarságomat, úgy inkább egyháza­mat tagadnám meg. De ha magyar népem kö­vetelné, hogy tagadjam meg református egyhá­zamat, akkor megszakítanám a közösséget né­pemmel. Azért legyünk jó református keresztyé­nek, mert jó magyarok vagyunk és azért legyünk jó magyarok, mert jó református keresztyének vagyunk. Az amerikai magyar református egyháznak Amerikában is a magyar lélek hordozóinak kell lenniük, de ezt a magyar lelket meg kell fürdetni a bünbánat vizében és hirdetni kell előtte, hogy csak a megtérő nemzetek lehetnek megújuló nemzetek, hogy vigasztalni csak azt lehet, aki a bűneit siratja. Az emigrációban vergődő magyarok rendsze­rint Ézsaiás eme igéire hivatkoznak: “Vigasztal­játok, vigasztaljátok népemet”. De ugyanakkor elfelejtik, hogy ez a prófétai szó már ahhoz a néphez szólt, amelyik átélte a babiloni fogságot. Nem akarják hallani Isten szabaditásának fel­tételét, csak a szabadulás reménységét. Pedig ma minden magyar igehirdetőnek vál­lalnia kell, amit a XVI-XVII. század magyar prédikátorai vállaltak és hirdettek, hogy Isten megérdemelten bűneiért sújtotta a magyar nem­zetet és ha nem támad fel a nemzeti, közösségi őszinte bünbánat: akkor elvész a nemzet. Nehéz feladat ez különösen akkor, amikor az igehirdetőnek és igehallgatónak együtt vérzik a szive és együtt szörnyülködnek mindazon, ami velünk történt. Hangozzék hát ítéletet hirdető igehirdetés, — mi pedig ne keményítsük meg szivünket, hanem bűneink megismerése után a bünbánat és meg­térés utján zarándokoljunk el Krisztus Golgotá­jára és ne a jobbszélső, ne is a balszélső kereszt alá, hanem a középső, a Krisztus keresztfája alá borulva mondjuk el töredelmesen: légy irgalmas nekünk, szegény bűnös magyaroknak. Onnan pedig induljunk el Istenben bízva. Egyik kezünkben a becsületet és a kenyeret szerző munkánk legyen, a másikban hitünk fegy­vere, a Biblia, amellyel meggyőzzük a világot!! Adja Isten, hogy úgy legyen!

Next

/
Oldalképek
Tartalom