Magyar Egyház, 1958 (37. évfolyam, 1-12. szám)
1958-04-01 / 4. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 c4 viizontlátái ELBESZÉLÉS Irta: KOVÁCS BÉLA Derék, szálas növésű ember a Szabó Kálmán tiszteletes ur. Még fiatal, de erősen sötét haját már jócskán megcsípte a dér. A családban van a korán őszülés, édesapja haja is fiatalon ezüstözödött, úgy emlékezett rá. Szegényt a háború második esztendejében sebezte halálra egy muszka katona céltalanul kilőtt golyója. Kádas András mesélte, aki tizennyolcban jött haza, hogy töméntelen sebet kapott a gyomrába, még mozdítani se lehettet a nagy kíntól. Utolsó szavában arra kérte a falubelijét, hogy nézzen utána családjának. Kádas András helyet is állt az Ígéretnek, jóakarattal vigasztalta a bánatban maradt özvegyet, sőt még a tavaszi vetésnél is becsülettel segédkezett. A meggyűlt bajok miatt Kálmánnak ott kellett hagyni Sárospatakot és vele együtt a hires kálvinista kollégiumot. Félévig anyja szomorúsága mellett bújta a magával hozott könyveket, remélve, hogy még visszamegy iskolába, mert már az ötödik osztályt járta mikor a csapás jött. Itt-ott segíteni próbált a gazda nélkül maradt vagyonkában. Akart, de sehogy se ment. Nem értett hozzá. Pedig szerette a földet. Mindig csodálva, tisztelettel és bizonyos hálával nézte az emberek kérgessé dolgozott kezét. Szerette ezeket a kezeket, mert a földet művelték. Valahogyan az Isten segédének gondolta a földműves embert. Mintha a Teremtő súgta volna álmaikba ezeknek a becsületes lelkeknek, hogy ide krumplit ültessenek, oda pedig búzát vessenek. Csodálatos zsellérek, kik a Teremtőnek segítenek kenyeret nevelni. Maga azonban képtelen volt arra, hogy egyike legyen ezeknek a zselléreknek. A betűknek, a soroknak a hívása erősebb volt. Ő nem tudta, de jobban szerette a könyvet a földnél. Édesanyja érezte ezt és épp ezért fájt szivének, hogy el kellett fiát szakítani az iskolától. Hiszen az ő életének is az volt a legszentebb vágya, hogy majd egyszer a szószékben lássa gyermekét az Urnák csodálatos dolgairól beszélni. Más éven a Kelecsényi főjegyző ur vette magához a szomszéd községbe, ahol két évig dolgozott, mint kisegítő írnok. Csak tanulnivágyása nem hagyta nyugton. Édesanyja se próbálta lebeszélni, mikor azzal állott elő, hogy Amerikába akar menni. Sőt maga vetett árba a bénátszögi dűlőben egy kétvékás földet, hogy előteremtsék az útra valót. Harmatos volt a szeme, csuklott a sirástól, mikor édesanyjának utolsó kendőintése is odaveszett a kis állomás előtti fák mögé. értékesebb kívülálló bátor és tárgyilagos megkérdezésére távolmaradásának okai felől (ez adatgyűjtésnek, jól megrendezve és komolyan végrehajtva nem volna rossz kiindulás); rögtön komoly tanulsággal szolgáló válaszokra számíthatnánk Akik nem a csatavesztes, meghamisított Krisztus elé térdelünk, hanem a feltámadottban hiszünk, kellene találjunk magunkban erőt az alázatos, vagyis hibáinkat nem kendőző vizsgálódásban ahhoz, hogy ezen a helyzeten javítani tudjunk. KÜRZ JÁNOS Elment... Aztán még sokszor elfojtott egy-egy hívatlan zokogást, ha visszafájt anyjának szomorú emléke. Amerikában jó emberek közé került. Az egyik nagyobb magyar kolónia papja vette pártfogásába. Annak irányítása mellett tanított vasárnapi iskolát, szombat délutánonkon pedig a magyar szót plántálta a már amerikai kis magyarok agyába. Derék, barátságos fiatal emberré nőtte ki magát. Jósága és szorgalma révén visszakerült iskolába. Nehezére esett az uj nyelven való tanulás, de szilárd kitartással elérte célját: felszentelték. Édesanyjától kapott, kézzel himzett palást ölelte körül vállait, mikor mint kész pap először lépett a szószékbe, honnan meggyőző férfias hangján, áhítattal öntötte szét az imát: “Hálával és gyermeki alázattal borulunk le Szent Felséged előtt”... Tavasz volt. A kis állomás előtti fák éppen fakadtak. Szabó Kálmán tiszteletes nem érezte a hosszú ut szülte fáradságot. A falut ölelő zöld fasátrak láttára gömbölyűre tömte ki hatalmas mellét egy leirhatatlan érzés. Szinte idegesen hagyta át podgyászát az állomást figyelő öreg Ferenc bácsinak, aki bizony már nem ösmert rá. Széles örömében a szokottnál is nagyobb borravalót szorított az öreg őr ránclepte kezébe. A jó öreg nem tudta mire vélni a nagy bőkezűséget, szó nélkül billentett oda kopott sapkájához, nehogy az idegen ur még aprót kérjen vissza. Az idegen pedig már ott sem volt, hosszú ölökben szedte lábai közé az ut porát. Mindegyre több örmerős vonalat fedezett fel a kelő határon. Itt-ott kapanyélbe ragadva görnyedtek az emberek. Az Isten segédei,.. jutott eszébe gyermekkori elgondolása. Ni ni, hisz az ott Hajnal András bácsi a két fiával, ejnye de megöregedett őkelme. Hangos “Agyon Isten”-t köszönt feléjük. Fogadták, sokáig elnéztek utána, de bizony már ők sem ösmertek rá. Az ut kanyart fogott. Föltűnt az első cserepes ház. Mindjárt otthon lesz, mindjárt ráborulhat arra a két drága kézre, hogy százszor, ezerszer össze csókolja őket... Mindjárt otthon lesz. Már mellén érezte az édes fejnek örömzokogását. Azt észre sem vette, hogy az utcát kikövezték, mióta odajárt. Csak házuk előtt lassult le. Két öreg asszony rekesztette útját. Háttal áltak. Az egyiknek hangjában a Kisközi Sári néni hangját vélte. “Hidd el nem éri meg a hajnalt, hiszen már alig piheg. Tudod, hogy szentül hiszi fiának jöttét? Csak a tarti benne a lelket.” Berohant az udvarba. A nyitott konyhán keresztül a hátulsó ház küszöbéig. Ott megállott. Csend volt. Halotti csend. Tán félperc is eltellett, mig az elhomályosodott szobán keresztül hozzá jutott egy rendesnél sokkal gyorsabb pihegés. Az ablakokra sötét kendők voltak aggatva, hogy hűvösebb legyen a ház, meg hogy a legyek nyugton maradjanak. Még mindig ott állott a küszöbön. A nagy beteg neszt fogott. “Te vagy az Bözsi fiam?” Zajtalanul ment át a letapasztott ház földjén. Az ágy előtt térdre bocsáj tkozott, arcához vonta a teritőn felül pihenő kezet. “Édesanyám.. Óh be szelíden, de szívből jött ez a szó. A nagy beteg mintha álmodott volna. Sokáig nem nyitotta ki a szemét, aztán is csak kezét húzta el, hogy gyermekének őszülő hajára, fáradtan, rásimitsa szivének minden szeretetét.
