Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)
1957-04-01 / 4. szám
6 MAGYAR EGYHÁZ Húsvéti Legáció (Szabó Dezső kémeri legációja) A húsvéti vakáción... kiküldtek legátusnak Kémerre. Ez nagy öröm és kitüntetés volt. Legációba csak a hetedik és nyolcadik osztály jelentkezőit küldték és nem tudok róla, hogy még valakivel ilyen kivételt tettek volna. Ráadásul: Kémer a jobb legációk közé tartozott. A legátus az ünnep első napján délután, másodnapján délelőtt és délután, és sok helyen harmadnap délelőtt is végezte az isteni tiszteletet... Toporzékoló szivvel vártam az indulást. Bánfihunyadig vonaton kellett mennem. Ott egy román szekeret kellett fogadnom, azt hiszem három forintért. Ez több órai rázással bevitt a Szilágyságba a Meszesen át. Csodálatos szép volt az ut a Meszesen át, kár, hogy figyelmem jelentékeny részét arra kellett fordítanom, hogy le ne harapjam a nyelvemet az irtózatos szekéren... A szekér a tanító háza előtt állott meg. Nála volt a legátus rendes kvártélyé. A tanító fiatal ember volt, igen szívesen fogadott... Másnap délelőtt, ünnep szombatján, a tanító átvitt a lelkipásztorékhoz. Vincze Ödön tiszteletes ur, már jól benn a negyvenes években, kedélyes szívességgel fogadott. Az első negyedórában láttam, hogy megtetszettem neki. Egyszerre csak egy harmad Vincze Ödön volt előttem. Valahogy a lehetőségig visszahúzódott mind a három dimenzióból. Akkor láttam, hogy az egyik oldalszoba ajtajában egy nő áll és néz engem. Igen jó arcú, szálegyenes nő volt, kinek arcáról nyílt intelligencia és akarat beszélt. Nem is beszélt: parancsolt. És mindjárt láttam: hogy ez az akarat egyszersmind a Vincze tiszteletes ur minden lehető akarata. A tanító bemutatott. A tiszteletes asszony leült, kérdéseket tett hozzám. Roppant eleven, roppant zöld, folyton ezer hajtásból lombozó élet voltam. Nem is tavaszi fa, hanem tavaszi erdő, mely bozótjai, szálfái, tisztásai, flórája és faunája folyton fakadó csodáival lepett a ránézőre. Valahogy egész testemmel beszéltem s ráadásul beszédem lelki testét kezeimmel beleplasztikáztam a levegőbe. A tiszteletes asszony egyébként szigorú arcán mind több mosolygás villant át. Aztán már hangosan fel-fel is kacagott.. És akkor nyílt az ajtó és én halálosan szerelmes voltam. Mert az ajtón: szép homloka tiszta sugárzásával, tizennégyéve széles uszályu varázsával, nagy szemei cirógotó szelídségével Márta lépett be, a tiszteletes pár egyetlen gyermeke. A szivem a nyelvem alá dagadott, a szemeim kezdték azonnali hatállyal felmondani a lakást gödreiknek. Amint édesanyja bemutatott és kis keze átmelegedett az én kezembe, éreztem: hogy az Isten a legédesebb, a legjóságosabb Isten, hogy teremtett világa egyetlen roppant majális és hogy csak egyetlen pálya áll nyitva előttem: hogy virágzó csipkebokor legyek e csodálatos gyermekszemek előtt. Ez a rögtön májusba bomlás nem volt csalárd hűtlensége lovagi szivemnek Adrienne iránt, ki vagy hatszáz szerelmes versemnek volt ártatlan felelőse. Ebben a korban az ember szerelme olyan, mint a görög mitológia: van egy főistennő, ki mindenek fölött áll szilárdan, mint az északi pólus. Aztán száz és száz alkalomnak vannak apróbb-nagyobb istennői, szellemei, kik mint patakok, fák, ligetek lelkei: az ősi emlékezés legyőzhetetlen erejével hívnak az élet roppant lakodalma: a csók felé. ó, a csók Isten egyetlen alibije s csók nélkül egy őrült gyilkosságra f elbúj tás volna az egész világ. Ettől a pillanattól kezdve Márta illata, Márta muzsikája volt az egész falunak és Kémer ma is mint egyik leggyönyörűbb földrajzi valóság tükrözik viszsza lelkem egyik távolabbi tavában. Mikor egy félóra múlva elbúcsúztunk, a tiszteletes asszony, most már egész anyás sugárzással ezt mondta: —Látom, hogy egész rendes gyerek. Át fog költözni a tanító úrtól és a mi vendégünk lesz. Pontosan délben ebédelünk. Künn a tanító tótágast állt és a homlokát verte kezével: —Nem hiszek a füleimnek. Ilyen kitüntetés még nem ért legátust. Most már akár az aranygyapjas rendet megkaphatja a legátus ur, nem lesz mit csodálkoznia. Ünnep másodnapján van a legátus főfellépte. A meglehetősen nagy befogadásu templom zsúfolva volt hívekkel. A faluban szétjárt a csoda, hogy a papék vendége vagyok és mindenki akarta látni a legátust, akit a tiszteletes asszony igy megtisztelt... A tiszteletes ur mellettem ült a papszékben és egy-két bölcs tanáccsal vakolgatta a bátorságomat. A nők táblájában az első pad szélén ott ült a tiszteletes asszony Mártával. Nagy könyörgés tette bennem össze kezeit:— Ó, Istenem, édes Istenem, Édesanyám Istene: engedd, hogy méltó legyek ahhoz a Szabó Dezsőhöz, akit a Te teremtő gondolatod akart! Mikor felfelé mentem a katedrára lépcsőin, éreztem azt, ami mindég megismétlődött bennem, mikor a szószékre mentem. Nagy megtisztulás, széles szárnyak kibomlása a tartalma ennek az érzésnek s az a sajátságos érzés: hogy pap vagyok, született pap, ez életem természetes iránya, élettermésem sajátos formája. Mindig nagyon szerettem prédikálni s még 1915. nyarán is többször láttam el az istentiszteletet Lécfalván, Nagyborosnyón, Cófalván. És mikor az élet nagyon rám korbácsolt, mindig elbújtam a “parókiámba”, mely bennem volt és mégis egy szép hegyalatti faluban. És csendes parókiát, egybeölelő templomot, katédrát, palástot, fekete imakönyvet, ó bibliát, szent kelyhet és zsoltár éneklő népet fedezékeztem sebeim elé, hogy maradjon vérem a jövő harcaira is. És belső látásom önmagámról mindig az volt a megpróbáló órákban: hogy pásztor vagyok. Pásztora annak a népnek, mely nélkül el nem énekelt zsoltár, vak mozgású erő, sutba dobott eke maradt volna. Már az ima két első mondatára az a sajátságos mozgás futott végig a tömegen, mely mutatja, hogy az emberek lélekké elevenedtek. A lélekkel telt fiatal hang, mint a tavaszi levegő nagy hívása, átment az embermező fölött és teljes kelyhükre nyíltak a lelkek. A szemek megtágultak, a szájak kissé megnyíltak s már egység volt a templom népe a fiatal ember szárnyalásában Isten felé. Minden arcra feltelt a legmélyebb szépsége és az arcvonások utána mozdultak a fiatal lélek mozdulásainak. Most kikönnyesedtek a szemek, majd mintha roppant tűz lobogásába néztek volna: látszott a láng visszaverődése arcukon, szemük tágulásán. Jóval a beszéd befejezése előtt, titkos vezényszótól hajtva, felállt az egész gyülekezet és a beszéd utolsó ötödét állva hall-
