Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1957-03-01 / 3. szám

MAGYAR EGYHÁZ

3

Március 15.

Köszönjük az 1956-ik év október 23-át, a nagy hitetlenséget, a magyar szabadságharc újra lángra lobbanását. Köszönjük Istennek, hogy ez a szabadságharc újra megtanított magyarnak lenni, büszke lenni erre a kicsi, de hősies és bátor magyarságra, sírni, harcolni, szenvedni és lángolni érte. Köszönjük, hogy kizökkentünk a fásult szemléletből, amikor magyarok a magyarokra csak fásultan néztünk és csak belül és ritkán fájt a szivünk.

Köszönjük a legnagyobbat, mely egy létgondban elgyötört érzéktelen nemzetet érhet, amelyik megfeledkezik ősapáiról és nemzeti voltáról: a lelkesedést, a fájdalmat és a hazaszeretetet.

Köszönjük, hogy eggyé lettünk, köszönjük, hogy egy általunk a humánum jegyében összeforrasztott világban a Benjáminok vagyunk, hogy Árpád számunkra egy párduc kacagányos történelmi emlék volt, s most átérezzük a hősiességet, hogy nekünk hazát foglalt.

Az utóbbi időben már olyan hidegen hangzottak a reform-kor önmagát emésztő nagy szavai, legfeljebb az embert csodáltuk Kölcseyben és Vörösmarty ban, aki hagymázos lázban szépeket beszél. 1848 nem melegítette már a szivünket s azok a sorok, hogy “magyarnak lenni” amiért ők életüket adták, csupán emlék maradt sokak számára.

Emlékszem az egyik szép-kiejtés verseny kötelező szövege a következő volt: Szeresd a hazát s boldog leszesz! A hazaszeretet egyike a kebel legtiszteletreméltóbb érzelmeinek.” A 30 gyremek egymásután szajkómódra próbált játszani a szavak külső csengésével, s olyan üressé vált a csengő-bongó és felsüvitő, gyorsuló és lefogó hangpalota, amennyire üresek voltunk mi a beleérző szív, értelem és büszkeség hijján.

Köszönjük, hogy vihart csináltunk és elsöpörtük a történelmi feledés gyilkos porát. Köszönjük, hogy a magyar ember, aki eddig egy értelmetlenül szaladó, kicsinyesen küzdő, érthetetlen világ értelmetlen tagjának érezte magát, most büszkén vallhatja, hogy magyar. Amikor azt kiáltom, hogy magyar vagyok, önmagámban hordozom az ezer évet, s nemcsak azt akarom tudtul adni a világnak, hogy október 23-án felkelt a népem, hanem akarom, hogy ezzel a kiáltással én legyek a nándorfehérvári harangszó vagy Rákóczi lovainak dobogása. Pro Pátria et Libertate! Azt akarom, hogy érezze meg a világ a magyar lelket, úgy ahogy csodaként mi most ráébredtünk.

Mi nem tudtuk énekelni a Himnuszt, a Szózatot s nem tudtuk szavalni a Talpra Magyart, mert szavakként és hangokként hatottak ránk, mert elemeztük őket, de a hangulatot amelyből születtek, amelyen kívül semmi sem fontos, meg soha nem találtuk, mert soha nem éltük. Mert nem láttuk a magyart, aki irta, a magyart, akit éppúgy mint minket gyűrűvel szőrit az önkény. Egy felszabadult résen beragyog a szabadság s ime a sötéség oszlik, a hazugságra épített önkény múlik.

Ebben az önkényt elsöprő szent szabadságharc lángoló lelkesedésében, ezekben az eszmékben, amelyekért a mi őseink már annyi vért ontottak, s most is annyit hullatott a magyar, ebben a szent honfi könnyben, hazája sorsán siró bánatban szavald el a Talpra Magyart. Ne elemezd, ne próbáld megérteni, csak szólj és üvölts, hogy “Hi a haza!” hogy “rabok tovább nem leszünk!” hogy “népek hazája nagy világ, hozzád bátran kiált” s hogy “nem lehet, hogy annyi szív” és hogy "Isten áldd meg a magyart!”

A Talpra Magyar volt az ébresztő vészkiáltás, a Szózat egy haldokló szent halálhörgése, amilyen most a mi feltámadt és haldokló nemzetünk. Énekeljük a Himnuszt, s a Szózatot most olyan érzésekkel, mint még soha ezelőtt. Magyarországon azokban, akik itthon maradtunk ezeknek az éneklése ad uj erőt: “Hazádnak rendületlenül, légy hive ó magyar! Áldjon vagy verjen sors keze, itt élned s halnod kell!”

Március 15: mennyi emléket jelent a múltból, menynyi uj reménységet a jövőre. Aki nem élt Magyarországon az utóbbi évek alatt az talán nem is tudja átérezni az elmúlt év szabadságharc ragyogó tetteinek igazi értékét. Mit akarok most mondani? Azt, hogy itt élt Magyarországon magyar a magyar mellett gyűlölködve, eldurvulva, a mások baja iránt érzéketlenül, mert fásulttá tette a nemzetet az az élethalál harc, amit a mindennapi kenyérért kellett mindenkinek vívnia s most a szabadságharcban újra testvér lett a magyar a magyarral. Nem volt különbség a diákok és a munkások, a tisztviselők, vagy a napszámosok, a katonák, vagy a békés polgárok között, Mert aki magyar volt, az egy szívvel és egy lélekkel állt a szabadságharc mellé.

Az általános félelem már majdnem teljesen megbénította népünk legjobbjait is. A rettegés ott élt a nők és férfiak, a fiatalok és idősebbek szivében, úgy hogy már azt se tudtuk, hogy jó-e vagy rossz-e nekünk a mi sorsunk. S akkor a félelmetes csendben egyszerre váratlanul feltört a szabadságért küzdő nép kiáltása. Egy emberként állt síkra mindenki, s még az irók voltak az elsők, akik felemelték szavukat az emberi jogokért és a szabadságért, a diákok felvették a fáklyát és vitték tovább lelkesedve és bontogatva szivükben a szabadság eszméket.

Ki gondolta volna az 1848-as március 15-éről, hogy annak jelentősége milyen óriási lesz? Ki gondolta volna, hogy az október 23-i békésnek indult tüntetésből olyan nagy jelentőségű esemény lesz, ami az egész nemzetközi kommunizmus sorsát pecsételi meg? Különös lesz ez a március 15-e a Magyarországon élő ifjúság számára. Különös március 15-e lesz ez most minden magyar számára. Ráébredtünk mi itthon Magyarországon újra, hogy mi az magyarnak lenni és hogy mi az a hazaszeretet. Most, amikor azt mondjuk, hogy magyarok vagyunk, büszke öröm tölt el bennünket, mert vérrel bizonyítottuk be, hogy magyarok vagyunk és szeretjük hazánkat.