Magyar Egyház, 1957 (36. évfolyam, 1-12. szám)

1957-02-01 / 2. szám

6 MAGYAR EGYHÁZ MAGYAR MENEKÜLTEK LELKIGONDOZASA AUSZTRIÁBAN Az utolsó Ítéletről szóló megragadó evangé­liumi példázatban halljuk, hogy az Ur Jézus Krisztus egykor számonkéri majd az emberek­től, miképen viselkedtek a “jövevényekkel” szemben. Jövevényekkel úgy látszik minden ge­neráció találkozik. A “jövevényeket” a mi szá­zadunkban “menekülteknek” hívják. Ezeknek roppant seregéhez csatlakozott az utolsó hóna­pokban magyar honfitársainknak mintegy 180.000- es tömege. A nyugati világ keresztyénéi a ma­gyar menekültekben olyan felebarátokat látnak, akikért Uruknak tartoznak felelősséggel. Ezért bizonyára mindenkit érdekel a kérdés: miképen történik a menekültek lelkigondozása? Van ennek a munkának egy karitativ, egy adminisztratív és egy speciális lelkigondozói ré­sze, s e három nagyon szorosan összetartozik. A szociális, karitatív munkát a protestáns egyházak megbízásából az Ausztriai Protestáns Segélyakció (“Evangelisches Hilfswerk in Öster­reich”) nevű szerv végzi, melynek központja Bécsben van és fiók-hivatalokkal rendelkezik a nagyobb vidéki városokban. Külföldi református testvéreink adományai is a Segélyakcióhoz jutnak. Ezenkívül egyes felekezeti, vagy felekezetközi szervek is végeznek szeretetmunkát. (Pl. Luthe­rischer Weltbund, WCC, KIÉ, Menoniták, stb.) Gyakorlatilag a protestáns segélyszervek úgy működnek, hogy élelmiszer, ruha és gyógyszer­­segélyüket elviszik a helyszínre, a nagyobb me­nekült táborokba, vagy pedig a nagyobb városok­ban raktárakat tartanak fenn s ezekhez küldik utalvánnyal a rászorulókat. A segítőszolgálattal kapcsolatban három személyes tapasztalatomról hadd számoljak be. Az első nagyobb táborban, ahova kerültünk, minden menekült — akkor pótolhatatlan értékű — jól felszerelt, tisztálko­dási szerekkel ellátott csomagot kapott. E cso­magokat, mint első segélyt, az Egyházak Világ­tanácsa megbízottja osztotta. Ezt sekinek nem mondták ugyan meg, csak a beavatottak tud­ták a kartonjukra ütött pecsét értelmét: “WCC­­Austria.” Január elején egy éjszakát a határ közelében töltöttem. Megható volt számomra, látni azt, hogy a ott állott a ,WCC nagy csukott teherau­tója, főzték a teát, kakaót, s a menekülteket, miután megmelegedtek és megerősödtek, autói­kon az első osztrák községbe szállították. Kis nemzetközi, valóban ökonomikus társaság volt ott, orvos is volt velük. A határon átjött, holt fáradt, kimerült embereket segítették. Mindez nem volt könnyű munka, különösen ha arra gon­dolunk, hogy a határon lövöldözés is volt. Egy magyar asszonyt azon az éjszakán lőttek agyon tőlünk pár száz méterre. A lelkészi hivatalokba naponta jönnek atya­fiak. Csak annyi ruhájuk van, ami épepn rajtuk van. Az is sokszor már tönkrement. Gyermekeik tápszerre szorulnak. Nagy áldás az, hogy ilyen­kor utalványt Írhatnak a lelkészek és a Segély­akció, távoli keresztyén testvérek áldozatos sze­­retetéből ruha, cipő és élelmiszer segélyben ré­szesítheti azokat, akik mindenüket elveszítették. Adminisztratív munkát is végeznek a pro­testáns egyházi szervek. Híveiket külföldi kiván­dorlás számára regisztrálhatják. Ezt nemcsak központi irodáikban végzik, hanem kiszállnak a vidéki menekült-táborokba, — melyeknek szá­ma sajnos nagyon nagy — és ott írják össze a protestánsokat s igyekeznek kivándorlásukat protestáns országokba, protestáns családokhoz előmozdítani. Ez a munka rendkívül nehéz. Az emberekkel külön kell személyesen foglalkozni, egyéni helyzetüket mérlegelni, aggódásaikat eloszlatni, stb. S ez a munka nagyon fontos is. A menekülteket legjobban jövendő sorsuk, to­vábbjutásuk kérdése foglalkoztatja pillanatnyi­lag. Hiábavaló lenne türelemre és bizalomra késztetni őket, ha ugyanakkor gyakorlatilag nem tudnánk segíteni rajtuk. A karitativ és adminisztratív munkát jórészt külföldi protestáns testvéreink végzik. A szere­tetnek nemzetközi nyelve van. A speciális lelki­gondozást és az igehirdetést azonban olyanoknak kell végezniük, akik tudnak magyarul, maguk is magyarok, ismerik a magyar ember lelkivilágát. Külföldi testvéreink erre is gondoltak és három magyar származású református lelkészt küldtek át a tengeren túlról, a menekültek lelkigondozó szolgálatába. Kettőt az USA-ból, egyet Kanadá­ból. Újabban jönn egy ellkipásztor Franciaor­szágból is és átmenetileg dolgozott egy magyar lelkész, aki Hollandiából jött. Az Ur köldött munkásokat hazulról is. Eddig mintegy 30 ref. lelki munkás jött át a menekültekkel, közülük 1-2 lelkész, a többi s. lelkész, vagy theológus. A lelkészjellegü magyar menekültek általában nem mentek azonnal tová'bb, hanem túlnyomó többségük itt maradt egyideig a lelkigondozói munkában. Egyrészük Bécsben lakik és dolgo­zik, a többiek vidéki városokban vannak elhe­lyezve s nagyobb körzetekben végzik munkáju­kat. Evangélikus lelkészjellegü testvéreink szá­ma kb. 10. Nekik nagy segítséget jelent, hogy az osztrák ev. egyháznak mintegy 40 lelkésze tud magyarul is. A lelkészek feladata óriási. A táborokat látogatják, melyeknek száma több száz. Néha “repülő-team”-eket kell kibocsátani gépkocsival, hogy a távolabbi, eldugottabb he­lyeket is felkeressék. Istentiszteleteket tartanak. A táborokban a menekültek vallásáról nincs kimutatás. A lakók különben is jönnek-mennek. Szinte mindig újból össze kell szedni őket. He­lyet kell teremteni a zsúfolt táborokban. Ennek ellenére a munka folyik. A nagyobb helyeken mindenütt voltak ünnepi istentiszteletek urva­­csoraosztással karácsonykor, ó-évkor, újévkor. Bécsben minden vasárnap van valamennyi me­nekült táborban prot. istentisztelet, vagy bib­liaóra. Volt olyan nagy tábor, ahol több napos, áldásos evangélizációt is lehetett tartani. Magyar nyelvű énekeskönyv is van, melyet holland testvéreink nyomtattak és bocsátottak rendel­kezésünkre. Az igehirdetésnél a lelkigondozók vigyáznak arra, hogy az valóban Ige-hirdetés legyen. Kerüljük más célok szolgálatát. Igyeke­zünk bizonyságot tenni országokat kereső test­

Next

/
Oldalképek
Tartalom