Magyar Egyház, 1956 (35. évfolyam, 1-11. szám)

1956-11-01 / 11. szám

MAGYAR EGYHÁZ 5 KÉPEK MAGYARORSZÁGRÓL . . . HEGYESHALOM. A határon állandóan jönnek mennek az autók. Piros-fehér-zöld karszallagos magyar munkás áll a sorompó mellett. A hegyeshalmi munkástanács kiküldöttje. Szabad, boldog magyar munkás. Külföldi magyar? — kérdi. Mikor meghatódot­­tan mondom igen, átölel és megcsókol. “Testvér! Segítsetek rajtunk.” Diplomata autók, vöröske­resztes osztrák kocsik, felkelők teherautói ha­ladnak Magyarország felé. Én is felkapaszkodom egyre. Amerikai autó, de vannak angol, kinai és osztrák utasai is. Magyaróvár, Őttevény, hala­dunk Győr felé. Kimondhatatlan érzés ismét Magyarországon járni. Az emberek majdnem rongyosok, az utak rosszak, a házak külsején is nagyon látszik a kommunista uralom. De az emberek határtalanul boldogok. (Ki hitte volna, hogy vissza lehet for­dítani a történelem szekerét?) Az amerikai autó láttára mindenki mosolyog, integetnek, kiáltják: éljen a magyar szabadság. Magyaróváron a temetőben friss sirok. Éppen a város katholikus lakossága mindenszentek nap­ját ünnepli. A temetőben a legtöbb fehér virág elárulja, hogy hol nyugszik a szörnyű kommu­nista vérengzés 86 halottja: édesanyák, vasutasok, diákok és gyermekek. A fehér krizánténum hir­deti, világgá kiáltja a magyar szabadság igazát és a forradalom tisztaságát. A magyaróvári sirok üzenete is ugyanaz: éljen a magyar szabadság. GYŐR. A hatalmas gép és vaggongyár munkásai sztrájkolnak. Mindenki a városháza előtt álldogál. Itt a nép élvezi a szabadságot. Alig állt meg az autónk, máris száz és száz gyermek vesz körül bennünket, az ajtót nem lehet kinyitni. Az osztrák lányok csokoládét szórnak a gyermekek­nek. Vagy kétszáz darabot elosztogattak már, de a gyermekek nem akarnak elmenni. Megjelenik egy kis maszatos fej az ajtó ablakánál, a többiek mind nagyobbak, ő nem kapott semmit. Nagy piros-fehér-zöld kokárda a gomblyukában nagy történelmi pillanatokat látott már ő, de most elpityeredve kéri a csokoládétosztogató néniket: “tessék mán adni abból a barnából, én még nem kaptam...” Nem tudja, hogy csokoládénak hiv­­ják azt a barnát. Hogyan is tudhatná, hiszen már a népi demokráciában nőtt fel. Valaha a győri Kösztlin csokoládét még minden miskolci gyermek is ismerte... Erre mesélte el valaki, hogy budapesti gyermekek futbaloztak az ame­rikai újságíróktól kapott naranccsal, mert kerek formája után Ítélve azt hitték, hogy labda. Az a kis maszatos gyermekfej, a nagy piros­­fehér-zöld kokárdával és osztrák csokoládéval a kezében a legnagyobb tanúsága annak, hogy csődöt mondott, örökre megbukott még a ma­gyar gyermekek számára is a kommunizmus. PÁPA. Az országút mentén fekvő falvakban csend és rend uralkodik. A forradalomnak még csak a híre jutott el a falvakba, máris megbukott a kolhosz. Nem dramatizált a magyar paraszt so­hasem. Egy éjjel a téti parasztok szépén haza­vezették a szövetkezeti istállóból a teheneket, ki-ki a magáét, senki a másét demokratikus elv alapján. Másnap toporzékolhatott még a párttit­kár, fenyegetőzhetett ÁVH-val a magyar falu népe nyugodtan mondta: azt pedig már Nagy Imre is felosztatta. A pápai államosított kollé­giumban, ahol már 1531-ben is az evangélium szellemében tanítottak reformátor őseink, diákok, tanárok boldogan készülődtek a jövőre. Ismét református kollégium. Jókai, Petőfi iskolája. Hajdan a pápai református gimnázium címerében Magyarország képe is látható volt. Szivükben őrizték meg magyar református hitüket a pápai diákok, mikor már tanáraiknak parancsszóra di­csérni kellett az önkényt. Az egész város magyar maradt. Egy pillanat alatt elmúlt a kommunista álom. A kommunista vezérek megfutottak, a legtöbb volt párttag pe­dig együtt örült és tüntetett a diákokkal, kato­nákkal. Néhány fiatal református pap a jövőről be­szél. Visszajönnek a régi kollégiumok. Patak, Kecskemét, Pápa, Lónyay utca, Miskolc. Sok nél­külözés, szenvedés áll még előttünk. Ebben se­gítsetek, erre gyüjtsetek. A pápai repülőtéren fáradt, éhes, dühös orosz katonák. Nem tudják, hogy miért kell itt legye­nek, nem tudják, hogy nekik holnap már lőniök kell azokra a boldog, fegyvertelen emberekre, akik olyan szabadok, olyan függetlenek, hogy számukra minden áldozatnak, vérhullatásnak, szenvedésnek értelme van, mert jön feltartóz­­hatatlanul, leverhetetlenül, leigázhatatlanul a magyar szabadság. Ne feledjük el, hogy a diósgyőri vasas, szom­bathelyi vasutas, tatabányai bányász, debreceni polgár és budapesti diák ma úgy érez, ahogy egy fiatal református pap mondotta: most született egy kisgyermekem, útban van egy másik, de in­kább vesszünk el együtt, semmint, hogy ismét uralkodjon rajtunk az idegen önkény. És én lát­tam ezt a magyar népet. Őket leigázni már nem lehet. Ők már győztek... Nickelsdorf, 1956. no­vember 2.-án éjjel. Komjáthy Aladár (A riport írói« ama kevés külföldi magyarok egyike, aki ha rövid ideig is, de szem és fültanuja lehetett a modern törté­nelem csodájának, az 1956-os magyar szabadságharcnak.)

Next

/
Oldalképek
Tartalom