Magyar Egyház, 1955 (34. évfolyam, 1-10. szám)
1955-06-01 / 6. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 (Bodri a Boziafa alatt Nagy Lajos, esperes. A lelkéslakás és a lelkészi iroda távol vannak egymástól. Családom ott, én itt élem az életem s késő este találkozunk. Legtöbbször az este éjféli órákba hanyatlik. Ám igy is boldogok vagyunk, mert magyarok közt szolgálunk Istennek. Ez a nap is elmúlt visszahozhatalanul. örömeit elvitte, bánatait, sebeit itt hagyta. Sohasem megy el tőlünk, hogy meg ne tépné az otthonról hozott emlékeink fátyolét. Gonosz kezével szürkére akarja festeni legdrágább kincsünket: a szülőföld édes emlékeit. Ma parancsoló gazdám: ez a rohanó, modern élet irgalmasabb volt hozzám s idejében eresztett haza. Fáradtan, de vig szívvel léptem be családomhoz. Csend van a szobában. Feleségem a nagy székben ül. Két nagyobbik leányom melette áll, a két kisebb előtte ül s mindenki szeme tele van könynyel. Miért sirtok? A legkisebb felel: Nagymama azt irta, hogy a Bodrika meghalt és a rózsafa alá temette. A hir megdöbbentett. Valami fájó szomorúság szállt rá szivemre. A Bodri akkor került hozzánk, amikor 2 hetes házasok voltunk. Olyan volt, mint egy jókora ember ököl. Fekete szőre volt, a nyakán pedig egy fehér esik, mint egy széles nyakörv. Okos szeme volt. Játékos kedves kis állat. Amikor összekerültünk feleségemmel, minden vagyonunk egy kotlóalja csirka volt. A tűz már ropogva égett a tűzhelyen, dal is zengett lakásunkban, boldogok is voltunk, de a szivünk vágyott arra, hogy valakit becézzen. Gyermekeink még a felhőkön könyököltek ki az égből és két évig gondolkoztak, lejöjjenek-e erre az átokülte földre, vagy nem? Egyszer meggondolta magát Pannika és elindult, a többi három már igen sietett utána. De ameddig ők nem érkeztek meg, addig is kellett szeretni valakit vagy valamit. A magyar ember házába feleség és gyerek, portájára kutya és macska, óljába ló és tehén és a többi állat kell, mert csak igy lesz lakása otthon. A mi állatállományunk szárnyas állaton, kutyán és macskán túl soha nem terjedt. Bodri valamit hozott magával. Úgy éreztük, hogy lakásunk otthonná lett. Volt már 21 csirkénk egy kotlósunk, egy macskánk és a Bodri. Mindkettőnktől sok szeretetet kapott mig első gyermekünk meg nem érkezett. Azután Bodri gyermekeink kedvence lett. Amikor kis szemükben felpislákolt az öntudat fénye, akkor először az ablakon keresztül, később közelről megmutattuk a Bodrit, kis életük első nagy érdekességét. Mindenik gyermekünk megszerette. Gyermekeink először meg-megtanulták a mi nevünket: anya, apa, de azután jött a bő, bő, amiből lassan Bodjika lett. Bodjika, Bodrika lett a játszó társuk. Ha gyermeknevelés legnehezebb munkája: a kis körmök nyírása jött, gyermekeink csak úgy engedték lenyimi körmüket, ha feleségem szüntelen kiabálta: Itt a Bodrika, övé lesz a köröm. Bodrika gyere csak. Gyermekeink tágranyilt szemekkel mindig az ajtó felé néztek s várták a Bodri bejövetelét. Néha-néha melegebb időben meg is látták a Bodrit, aki neve hallatára kis okos fejét bedugta a nyitvahagyott konyhánkba. Nemcsak a gyerekek szerették, hanem Bodri is szerette őket. Ha a kis kocsiban kitoltuk őket a birsalmafa alá, Bodri el nem mozdult mellőlük. Ha már ülni tudtak a gyerekek és egy légy rászállt kis arcukra, Bodri addig ugatott mig ki nem mentünk és el nem hajtottuk a legyet. A fia ma Bodrit kis lovacskának nézte és rajta akart megtanulni lovagolni. A Bodri hagyta, hogy ráüljön a hátára, akkor kiszaladt alóla vagy egyszerűen felfordult alatta s a kis huszár mindig lehempergett a Bodri legnagyobb örömére. Bodri játékra született. Senki sem bántotta, mindenki szerette. Ha egy követ talált azt szájában mindjárt odavitte az emberekhez, letette lábuk elé s orrával addig döfölte az emberek lábát mig el nem dobták messze és ő megkereste és boldogan hozta vissza. Az emberek unták el mindig ezt a játékot, nem ő. Volt, aki bosszúságában behajitotta a patakmedrébe a követ. Bodri a meredek partról is a vízbe ugrott s addig merült le a vízbe, amig az eldobottat meg nem találta. Azután szaladt vissza a kővel s letette a követ az ember előtt s sáros-vizes orrával tovább döfölte volna az embert, ha el nem menekült. Két sógrom bosszúságomra létrára mászni is megtanította. Ettől kezdve Bodri tojó tyúkjainkat is zavarta. Felmászott a létrán a disznóól padlására s ha mi nem vittük a tojást, akkor ő szorgalmaskodott. Ha a mezőre indultam, nem tudom honnan sejtette meg, ha még nem a háztól is indultam, de a határban mindig mellettem termett. Hegyes völgyes hazámban verejtékező népemmel 5-10 perccel előbb tudatta, hogy jön a papjuk. Mindenki szerette, becézte és játszott vele. Valaki ha lopni akart a portámról, felőle vígan lophatott. Ő nem született házörzésre, csak játékra. Ha mennydörgőit az ajtót mindig kinyitotta s addig nem lehetett kiverni a házból, amig zengett. Egyre haragudott: a kecskékre. Talán azért, mert a kecske tej juh tejjé vált és juh sajtként adták el élelmes híveim. A második háború végén abban a faluban, ahol eddig nem volt kecske, annyira elszaporodott, hogy a fákkal körülvett lelkészlak mindig támadás alatt állott. Bodri ekkor minden utasítás nélkül hűségesen védte a lelkészi portát. Nagyon hozzá nőt a szivünkhöz. Volt idő a nagy vihar után, hogy nagy gond volt élelmét előkeriteni, de nem adtunk volna túl rajta a világ semmi kincséért sem. Egyszer csak a négy gyermek lármája elhallgatott a kis falu lelkészlakon. Egy este nem gyűlt fel a lámpa. Az ablakszemek úgy bámultak bele a kis falu éjtszakájába, mintha fekete kendőkkel függönyözték volna el. Egy magyar lelkészt akkor arra kényszeritettek, hogy őrhelyét hagyja ott. Egy kis falu népe pásztor nélkül maradt, egy kedves kis parókia árva lett. A család visszaköltözött bölcsőjéhez: a nagyszülei házhoz. Bodri is elköltözött a családdal. A macskánk elszökött. Híveink írták, hogy hónapokig látták a pa
