Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 Akiket leírtak. A csonkamagyarországi és (amennyire lehet) az utódállamokbeli református egyházak életét évtizedek óta figyelemmel kisérem. A két háború közötti egyházi lapok tisztában voltak vele, hogy magyar református vonatkozásban a világ nem végződik Hegyeshalomnál, sem Szobnál, sem Kürtösnél, sem pedig Gyékényesnél. Kölcsönösen közölték egymás híreit, sőt még a nyugateurópai és tengeren túli magyar reformátusok ügyeivel való foglalkozásra is szántak időnként teret. Nem mindig hozzáértéssel, néha talán nem is jóindulattal, de számon tartottak bennünket. Megvolt a magyar református ökumenicitás: a hitben együvé tartozás érzése. Meglett volna ez a második háború után is, ha moszkvai parancsra odaáti atyánkfiái le nem írnak bennünket. Évek óta csak az “Az Ut” nevű országos református hetilapot látom s néha a “Református Egyház”-at, a hivatalos lapot, azután a ‘Hungarian Church Press’-t, a magyarországi protestánsok angol nyelvű újságját s újabban a “Bulletin Catholique Hongorois”-t, a magyar római kathólikusok folyóiratát. Ezekben az újságokban mindenről van szó, csak azokról a magyar keresztyénekről nem, akik a csonkaország határain túl élnek. A felső-magyarországi reformátusságra ugyan elvétve történik némi utalás, de a többi elszakított területen élőkre és kiváltképen pedig a tengeren tubákra soha. Az “Az Ut” például tele van ökumenével, az egyetemes Egyház ügyeivel, de a határokon túli magyar reformátusokról egyszerűen nem vesz tudomást. Nem bírálunk, csak regisztrálunk. Moszkva cári, vagy stalini, vagy malenkovi, vagy akármilyen címke alatt is elsősorban szláv és célja a magyarság szétporlasztása. Nos, ha a vasfüggöny mögöttieknek tilos az egymás dolgaival való törődés, nékünk nem tilos. Mi az egész vilg magyar reformátusságát számon tartjuk. Hittestvéreink nekünk egyformán drágák akár Európában, a két Amerikában, vagy Ausztráliában éljenek. A csonkamagyarországiakat pedig megértjük. Rajta leszünk, hogy amit ők nem tehetnek meg, megtegye a Szabad Magyar Reformátusok Világszövet-Lelkészhiány. A háború alatt tapasztaltuk először. Igen kellemetlen volt, amint erről a mi gyülekezeteink közül is bizonyságot tehet egynéhány. A háború után a hiány megszűnt. A vörös veszedelem Magyarországról és az utódállamokból annyi lelkipásztort űzött át hozzánk, hogy pillanatnyilag az elhelyezésük lett a probléma. A magyar egyházi élet nem is tudta mindannyiójokat felszívni, jó néhányan amerikai keretekben helyezkedtek el, mások világi pályákra mentek. Azt gondoltuk, hosszú évekre el vagyunk látva utánpótlással. Nem igy történt.. Az amerikai magyar paposkodás terhes, idegölő s amellett igen hálátlan hivatás. Nemcsak a kiöregedés apasztotta le a számunkat, hanem az idő előtti kidőlés is. Csak az év folyamán hat lelkipásztorunk hunyt el s mindössze kettő volt idős. Azután voltak, akiket a gyülekezeteink részéről általában tapasztalható mostoha bánásmód világi pályákra kényszeritett. A helyzet ebben a pillanatban az, hogy mindössze kilencven — gyülekezeti munkát végző lelkipásztorunk van s közülök majdnem húszán túl vannak a hatvan éven. A helyzetet az is súlyosbítja, hogy gyülekezeteink elérkeztek a nyelvcseréhez s papjainknak kettős munkát kell végezniük. Nemcsak az Igét kell két nyelven hirdetniük, hanem szerepök az is, hogy hid legyenek tíz európai hátterű első nemzedék és a már nemcsak szokásaiban, de felfogásában, nyelvében is amerikaivá lett többi nemzedék között. Gyülekezeteinknek papjaikkal szemben támasztott igénye túl nagy, de az ellenszolgálatás annál kevesebb. Jó szót, elismerést csak a legritkább esetben kapnak, fizetésök pedig nem éri el a képzett munkás fizetését! Mindezt olyan képzettség és annyi tanulás után, aminél sem az orvosi ,sem a mérnöki, sem az ügyvédi képesítés nem nagyobb. Az amerikai magyar papnak kezdettől speciálistának kellett lenni, ma pedig különösen annak. Két ember munkáját végezni s egynek a munkájáért sem mindenütt kapja meg az ellenszolgáltatást. Ha ezt a gyülekezetek idősebb tagjai nem látják, a fiatalok annál inkább tisztában vannak vele. A Független Amerikai Magyar Református Egyház például harminc év alatt a maga szolgálatára a maga fiai közül eleddig egyetlen egy papot sem tudott nevelni! Kik verték le fiainkat arról, hogy lelkipásztoroknak menjenek? A papjaik? Dehogy. Maguk a szülék és a gyülekezetek. Az a szükkebelü bánásmód, ahogy papjaikkal szemben általában viselkednek. S ha nem változtatnak rajta, igen komoly bajok lesznek. Már is vannak olyan gyülekezeteink, ahova nem tudunk kapni papot. Igaz, hogy ezek a gyülekezetek kicsik, de lassan a nagyobbak is hasonló sorsra jutnak. Két nyelvű szolgálat szükkebelü és szűkmarkú bánásmóddal párosítva nem vonz. A mai papok számára nem puszj tán a magyar nyelvterület az, ahol szolgálhatnak. Meg aztán a pásztor nyáj nélkül megélhet, de a nyáj pásztor nélkül tönkre megy! Nem árt hát, ha gyülekezeteink általában több megértést tanúsítanak papjaikkal szemben, mert már is igen kevesen vannak. Hogy többen lehessenek, vonzóbbá kell tenni az amerikai magyar gyülekezetekben való lelkipásztorkodást. Az aggasztó paphiányon csak több megbecsüléssel és anyagi téren is nagyobb ellenszolgáltatással lehet segíteni. S azzal, hogy a gyülekezetnek is imádkozzanak a papjaikért mert higyjék el: papjaik még a mostani mostoha körülményeik között is mindig imádkoznak értők. * “Örök álom”, “Ref.”, meg egyéb felejthetetlen lábságok. Az “örök álmot” pihent agyú újság és gyászjelentés-gyárosok, meg olyan egyházi ügyekkel is bíbelődő műkedvelők találták fel, akik másoktól tudják meg, hogy ők is papok. Újság csinálóink (igen kevés kivétellel) csak hallottak a keresztyénség felől harangozni, címzetes papjaink pedig nyilván nem ösmerik az írást és azon alapuló hitvallásainkat. Ha ismernék, tudnák, hogy “a hívők lelkei a testi halál után azonnal Krisztushoz költöznek ... a hitetlenek (pedig' a pokolba vettetnek.” (II Helv. Hitv. XXVI. r.) Tudnák, hogy “a test is Krisztus ereje által amaz utolsó napon feítámasztatván, a lélekkel ismét egyesül és Krisztus dicsőséges testéhez hasonló lesz.” (Heidelbergi Káté 57. kérdés és felelet). Tudnák, hogy amaz utolsó napon “első Krisztus az övéi megszabadítására s eljövetelével megsemmisíti az Antikrisztust és Ítéletet tart.” (II Helv. Hitv. XI. r.) “Örök álom” tehát nincs, ellenben van örök üdvösség a Krisztus szeretőknek és örök kárhozat az Öt gyűlölőknek. Kemény tanítás? Lehet, hogy az, de igaz, az “örök álom” pedig szemfényvesztés. Csak azoknak kóklerkedhetnek vele, akik vagy hitetlenek, vagy tudatlanok. Egyik számára sincs mentség.
