Magyar Egyház, 1954 (33. évfolyam, 2-12. szám)
1954-10-01 / 10. szám
10 MAGYAR EGYHÁZ KIRÁLY IMRE. A neve amerikai magyarok között ép úgy fogalom, mint annak idején az volt a Deák Ferencé odaát. A nyugodt megfontoltság, a békesség utján való járás, a tettekkel megbizonyitott szeretet és a puritán becsületesség embere. Nem hiszem, hogy ebben a pillanatban az amerikai magyar közéletben volna még valaki más, akit olyan mértékben és annyira osztatlanul venne körül megbecsülés, mint öt. S nem hiszem, hogy volna még valaki más, aki annyira irtóznék az ünnepeltetéstől, dicsérettől, mint ő. És ezt tudva, mégis ünneplői közé állunk mi is. Abból az alkalomból, hogy a magyar, közelebbről a magyar református élet szolgálatában fél évszázadot töltött el. Épitő munkában, a lélek csodálatos templomának építésében, mint református tanító; az egyházi élet bástyáinak, iskoláinak, templomainak építésében, mint gyülekezeti munkás; a magyar református élet csodáinak: az Amerikai Magyar Református Egyesületnek, a Bethlen Otthonnak, a ligonieri szeretet-intézménynek anyagi és erkölcsi épitésébeen, mint közéletünknek fáradhatatlan munkása, az Amerikai Magyar Református Egyesület pénztárnoka. Király Imre mélyen hivő református keresztény. Az ember csak ránéz s rögtön tudja róla, hogy a bibliája kopott s az imádság nála lelki szükséglet. Ezért olyan fájdalmasan szép a magyarsága. Fajtája fiai közül még a megbotlottat, a gyülölködőt is csak szeretni és szánni tudja. Hol volnánk ma, amerikai magyar reformátusok, ha középosztályunkban nemcsak itt-ott csillant volna, vagy csillanna fel még ma is valami abból, ami Király Imrét számunkra olyan értékessé teszi, hanem seregestől tudnánk hozzá hasonlókra hivatkozni? Lám Isten még egy Király Imrével is nagy eredményt tud elérni, hát még többel mennyit tudna! Király Imrére, munkájára, szeretteire áldást kérünk. Nem őt dicsérjük. Istennek köszönjük meg, Akié minden dicsőség, hogy őt nekünk adta. őrizze meg az Ur nagyon sokáig! LIGONIERI NAPOK. Lassanként fogalommá válnak. Lassanként olyan vágyva várt ünneppé lesznek az életünkban, mint az évenkénti családi talákozók. Mert valójában azok. A magyar reformátusság nagy családjának találkozói, abban a hajlékban, amit szószerint a szeretet emelt: a Bethlen Otthonban. Emlékszem, amikor ezek a találkozók kezdődtek. Némelyik beillett egy-egy ütközetnek. Végnélküli viták, pattogó szavak, türelmek pattanó húrjai, nem egyszer személyeskedések: jó, hogy elmúltak. Jó hogy rájöttünk: több és erősebb az a szál, ami még mindig összeköt, mint azok, amiket magunk, vagy a körülmények téptek el. Emlékszem azokra az időkre is, amikor csak tejnek italával táplálkozhattunk, mert a tudományt illetőleg bizony gyengén állottunk. Nos, a felkészültség terén is sokat haladtunk. Ma már, alázattal ugyan, de jogos büszkeséggel állítjuk, hogy a föld kerekségén nincs még egy másik magyar református csoport, amelyiknek papsága szellemileg felkészültebb volna, mint az amerikai magyar reformátusság. Emlékszem azután arra is, hogy volt idő amikor református presbiterek között kellett védeni a református vallást, mert az volt a jelszó, hogy egy az Isten és igy minden vallás jó . . . gyermekeinket hát nyugodtan átadhatjuk a római hitre. . . .Ma már presbitereink arról tanácskoznak, hogy miként lehetne még az elvesztetteket is visszaszerezni, miként kell gyermekeinket, ifjainkat példaadással nevelni, megtartani s arról tesznek bizonyságot, hogy milyen áldásos a presbiterek által végzett lelkigondozás, a gyülekezeti tagok, betegek látogatása. Emlékszem rá, amikor külső kérések felett napi rendre tértünk. Ma már örömnek, kiváltságnak tartjuk, ha segíthetünk, amint teszi azt Bethlen Otthonunk a jugoszláviai református szeretetintézményekkel, vagy a Református Egyesület a brazíliai magyar reformátusokkal. Nagy utat tettünk meg, amig idáig jutottunk. Közelebb jutottunk az Isten szivéhez s rajta kersztül egymás szivéhez. Ezért áldottak a ligonieri napok. Ezért üdvözölhettük gyűlésünkön testvéri szeretettel a kanadai és a délamerikai magyar reformátusság képviselőit is. Hogyan is mondja a zsoltáros? “Imé, mily jó és mily gyönyörűséges, amikor együtt lakoznak az atyafiak! . . . Csak oda küld áldást az Ur és életet örökké!” “SZABAD MAGYAR REFORMÁTUSOK VILÁGSZÖVETSÉGE” Ezen a címen alakult meg még ez év májusában a történelmi Magyarország határain kívül élő magyar reformátusságot felölelő világszervezet. Tulajdonképen jogudódja annak a világszövetségnek, amely 1938- ban Debrecenben született meg, de amelyik működését a háború és az azt követő felfordulás miatt jóformán meg sem kezdhette. A Szabad Magyar Reformátusok Világszövetségének ugyanaz a célja, mint lett volna elődjének: lelki és anyagi segítséget nyújtani a világ bármely (általa elérhető) részén élő magyar református keresztényeknek. A cél szép, de ha tartalommal nem töltjük meg, a szövetség papiralakulat marad, már pedig bűn lenne, ha ez következnék be. Véleményünk szerint a Szövetség pótolhatatlan összefogó szervünkké nőheti ki magát, ha azt pusztán és kizálólag a szolgálat drága eszközeként tekintjük és kezeljük, s ha konkrét problémák, feladatok megoldását bízzuk rá. Ilyen mindenek előtt a szórvány gondozás s különösen az arra való ügyelés, hogy egy és ugyanazon területen duplikálás, pláne ellenmunka ne történjék. Feladata volna a szükséges közös kiadványokról való gondoskodás, a tagalakulatok közötti érintkezés munkálása, a vasfüggöny mögötti magyar reformátusság életének figyelemmel való kisérése, érdekeinek védelme, illetve előmozdítása; a nem magyar hátterű felekezetekben vagy gyülekezetekben világszerte szolgáló magyar református lelkipásztorok és theológusok nyilvántartása azokkal a magyar gyülekezetekkel, helyekkel együtt, ahol esetről
