Magyar Egyház, 1953 (32. évfolyam, 1-10. szám)
1953-08-01 / 8. szám
MAGYAR EGYHÁZ 5 #9 onieri Pillanatfelvételek ... DR. SOÓS GÉZA EMLÉKÉRE szeptembereleji ligonieri táj feledhetetlenül szép volt, mintha egy gyönyörű színes film tárulkozott volna ki előttünk. Nemcsak színes tájat látott a szem, hanem egyben érezte bóditó illatát, balzsamos levegője cirógatta az arcokat. A nyárutó színes kincseibe belekáprázik a szem, kacéran mutogatja szépségét, mindenkit megigéz és magába szerettet, azután tovább megy, hogy majd ködös őszön át szemerkélő eső mellett idézzük mosolygó emlékét. Azúrkék ég alatt fehér bárány felhők úsztak tova. Gazdag zuhatagban ömlött az őszi napsugár a nyárutói tájra. Még most harsog az élet színe: a zöld, ittott rikító színével előmerészkedik már a sárga, előhírnökeként az elmúlás rozsdaszinének, az avarszinnek. Lenyűgöz szépségével a kép, amelyik most a ligonieri Mória-hegyéről tárul a lélek elé. Ezt a képet bekeretezi az Allegheny hegy távolbavesző sötétkék vo nulata. Mint szívbe a vér az ereken át, úgy gyűlnek össze északról, délről, nyugatról, keletről a vándor magyarok Ligonierba. Rég nem látott arcok mosolyognak egymásra, karok ölelésre tárulnak, szemek mosolyognak és könnyeznek, mindenki örül a másiknak. De az öröm csak egy pillanatig tart. Minden mosolygó arcra egy két szó után a döbbent ül reá. Valami rettenetes hirt hall az újonnan érkezett. Az előbb még örvendező lélek magába roskad, szomorúság telepszik az imént még hangosan örvendező arcra. A hir döbbenetesen ennyi: Egy vetett ágy egy magyar lelkészlakon hiába várta vendégét az elmúlt éjszaka, egy behirdetett prédikáció örökre elmaradt, öt kis gyermek és egy fiatal feleség nagyon árvák lettek. Dr. Soós Géza, egy magyar református lelkipásztor, automobil szerencsétlenségben tegnap délután meghalt. Az árvaházból hömpölyög kifelé az ősi ének: “Tebenned bíztunk eleitől fogva.” Ráhull mindenki szivére az ének. Most olyan szivfájditóan szomorúan zeng. Egy kis ideig reszket az ajkakon, mint dal a húron, aztán száll tovább a ligonieri völgyből, mint vándor madár sereg az őszi napsugárban, majd sebzett madárként tört szárnyakkal lehull McConnelsburgnál egy fiatal magyar lelkipásztor kihűlt szivére. Könnyünktől harmatos az ének. A bánat fekete szárnyaival fájdalmas őszinteséggel száll le bujdosó magyar szivünkre. Egy kisebb csoport, akik befértek az árvaházba, Nt. Újlaki Ferenc elnökünket hallgatja. Amerikai magyar református életünk három legnagyobb álmodóját Molnár Istvánt, Kalassay Sándort és Nánássy Lajost idézi. Dr. Nánássy Lajos álmairól beszél, amelyek valósággá lettek. Majd ércbe öntött képmását leplezi le, hogy az későbbi nemzedékek is emlékezzenek azokról, akik álmodni mertek és álmuk valóra válásáért életüket égették el. Az öregek otthonában Vasvári Ödön folytatja a gondolatot. Mintha összebeszéltek volna, ő is a nagy álmodóról beszélt. Idézte néhai Dr. Kalassay Sándor emlékét, aki árva gyermekeknek otthont, megfáradt öregeknek békés, csendes révet álmodott ide a Mória hegyére. A történész a tényeket sorolta fel, a fiúi szeretet ezüst köntösbe öltözteve azokat. Király Imre bátyámnak jutott a legkedvesebb szerep. Az amerikai magyar református szív apotheosisáról beszélt. A jóságnak ez a ki nem apadó kútja 32 év alatt egy millió hétszázezer dollárt adott össze a ligonieri szeretetintézményünk számára. (Kalassay igazgató alatt $400,000, Nánássy alatt $450,000 és a jelenlegi igazgató, Kecskeméthy József alatt $850,000.) Az ide vándorolt magyar református nép 60 év alatt több mint 100 csillagos templomot épített fel és megteremtette ezt a csodálatos intézetet, amellyel egy nemzetiség sem dicsekedhetik. Ez a magyar református szív teljesítette a két isteni parancsolatot: “Szeresd Urat a te Istenedet teljes szivedből teljes lelkedből és teljes elmédből és szeresd felebarátodat, mint tenmagadat.” Harminckét év alatt naponta háromszor terítettek asztalt 100-nál több személynek. Ki tudná megmondani, hogy mennyi könnyet töröltek le és mennyi mosolyt fakasztottak az amerikai magyar reformátusság arany szivének jóság fillérei? Szép beszéd volt, Imre bátyám. De áldott is Isten, hogy a sziereteten keresztül szépíti ezt a világot. Király Imréné nemzetes asszony mellett álltam, amikor az őszi ég alatt egy hűvös szél vágtatott által, meglobogtatva a fák koronáit. Megborzongtunk érintésére. Clevelandból jött a hir: A presbiteri szövetség elnöke: Kovács Gusztáv nagyon nagy beteg. Szomszédom leikéből felszállt a döbbent: Istenem mi lesz már velünk? A harang megkondult a kis templomban. Lelkűnkben rákondult a régi falu kis harangja. Játszott lelkűnkkel az emlékezet, mint fecskemadár a csörgedező patak színével. A templom előtti téren gyűltünk öszsze a “hegyi beszéd” meghallgatására. A mostani hegyi beszéd arról szólt, hogy “ha szeretet nincs bennem semmi vagyok.” A szivünk mélységéből, ott ahol a bánatok tanyáztak, indult ki az Ige. Néhai Fiók Albert frissen hantolt sírjától, Soós Géza csak néhány órája kihűlt szivétől és Kovács Gusztáv fájdalomtól verejtékes ágyától és szállt felfelé a szeretet ormai felé. Mintha a szeretet Mestere lábai elé vitt volna. Az őszi nap telehintető záporával olyan simogató, olyan szelíd volt, mint egy anyai kéz simogatása szendergő gyermeke arcán. Előttem Nt. Böszörményi István ült, Bridgeport egyik lelkésze. Arcát odatartotta a napsugárnak, hagyta hadd cirógassa, valamikor öntudatra ébredő kislánya simogatása lehetett ilyen bársonyos. Előttem Toókos Károly bácsi, volt aggteleki főnököm szemmel láthatólag igen élvezte ezt az őszi napsugárban tartott hegyi beszédet. Mellettem a Fiók unokák akarták élvezni a “kinti church-t”, de édesanyjuk ígérgetésére és fenyegetésére végre hajlandók voltak elismerni, hogy ez nem picnic. Öreg Fiók Albert, te- érett gabona lettél, de milyen jó látni ma
