Magyar Egyház, 1948 (27. évfolyam, 2. szám)
1948-02-01 / 2. szám
MAGYAR EGYHÁZ 9 den részletét. Elmondják, hogy szétszóródott a népe: ki száműzetésben, ki hadifogságban, ki börtönökben eszi a keserű kenyerét. Aki megmaradhatott otthonában, azt is ezer szenvedés tépi. Beszélnek a levelek szárazságról, amelyik a múlt nyáron perzselte végig a magyar földet, elsírják ezekben a hetekben az árvizsujtotta vidékek minden bánatát. Beszámolnak arról szinte naponta, hogy éhesek, rongyosok szánalmas koldusseregévé lett a mi népünk s ebben a seregben tort ül a betegség, nagy sorokat vág a halál. Mindezt elmondják s ki tudja, holnap mit fognak elmondani ezek a hírnökök: a levelek. A pesszimisták, a borúlátók a magyarság közeli haláláról beszélnek s sírról “hol nemzet süllyed el”. Nincs menekülés, ez itt a vég, mondogatják. Az optimisták, a derülátók türelemre intenek minden szenvedőt mondván, hogy majd elmúlik a vihar, majd kiderül az ég s minden rendbejön, csak idő kérdése az egész. Hogy fogadja a hivő ember ezeket a hirekét? A hivő embernek nincs szüksége sem a pesszimisták fekete, sem az optimisták rózsaszínű szemüvegére, mert a hivő ember szemtől-szembe látja és érti a megmaradás útját. Az első, amit tud és megvall a hivő ember ezeknek a híreknek a hallatára, hogy a magyar nép nagyon árva és elhagyott ezen a világon, sorsa nem oldható meg se karddal, se erővel, se szövetségesekkel, se egymagában, de jövendőjének egyetlen záloga és reménysége az Ur. Énekli a NYh század elhagyott magyarjának énekét: “Kihez folyamodjam kívüled, Krisztusom ily nehéz sorsomban..." A második, amit a hivő ember tud és ma különösképen megvall, az. hogy Isten Ura ennek a világnak. Ura a mai helyzetnek is. Lehet az az érzésünk, hogy elfordult tőlünk: “Most magadra hagylak, lásd, mit érsz magadban” (Madách), gondolhatunk arra, hogy hosszabra engedte a gyeplőt s nemzeti életünk szekere látszólag gzdátlanul rohan vesztébe, de a hivő ember tudja, hogy Isten ma is lát és tart minket s tudta és akarata nélkül egy hajszál se eshetik le a fejünkről. Boldogan énekli a 101.ik ének 2. versét: “De nappal virrad és remény kél bennem, Világ kormányán jobbodat ha látom.” S a hivő ember tudja és megvallja, hogy Istennek mindezzel, ami ma történik, terve van. Az ember lelki kandisága sokszor nem látja meg Isten tervét a történésekben. A hivő ember megismeri azt az Igéből. Büntetni is akar. Mennyi oka van rá! Vétettünk ellene azzal, amit cselekedtünk, azzal is, amit mulasztottunk. P r ó b á 1 n i is akar. A vas a tűzben válik acéllá. Megedz most bennünket az Isten. Az arany értéke és valódisága a tűzben lesz nyilvánvalóvá. “Kipróbál” minket is az Ur. A próbatételek között derül ki, hogy a vallásosság, a hit nem románc-e csupán rajtunk, amelyik lepattogzik a tűz hatására, hogy kitűnjék a vaskos pogányság. Magához h a j- 1 i t a próba által. Emlékezzünk, hányszor hivott halk és szelíd szóval, de drága szava úgy hullott vissza rólunk, mint a falra hányt borsó. Most hív mennydörgéssel és viharral. A költő Ady Endrének úgy látszik igaza van “Nekünk Mohács kell” cimii költeményében, mert a hazai hírek azt is elmondják, hogy a mi veréshez szokot fajtánk kezdi meghallani Isten hivogatását. írják, hogy megtelnek a templomok vasárnapról vasárnapra, hogy újra kezekbe kerültek az elfelejtett, megmosolygott Bibliák s hogy az imádságoknak megsokszorozódott légiója száll Isten felé. Le-
