Magyar Egyház, 1948 (27. évfolyam, 2. szám)
1948-02-01 / 2. szám
12 MAGYAR EGYHÁZ Végre mégis láttuk némi jelét annak, hogy lényegében talán magyarok Magyarország mostani urai és vezetői is. Mi ez a némiképen való jel? Az, hogy ők is visszatelepiteni akarnának amerikai magyarokat Magyarhonba. Alig férnek otthon, a naponként kapott levelek szerint alig jut nekik elég kukoricakenyérből is, de azért telepítenének, — visszatelepitenének! Ez volt a közös álma, a közös ábrándja az egymást váltó összes magyar uralmi rendszereknek. Ez jelenség, ez kezdődés, ez .magyar délibáb-színezés, magyar álmodozás, magyar betegség. A vissza többé úgysem telepedek hivogatásával bizonyítani a vezetők szivének romlatlan magyarságát! Hát csak hadd űzzék kisded játékaikat ezen a téren a mai Magyarország urai is, mint megboldogult elődeik. De a mostaniakkal közös magyar ábrándnál ne vétessék komolyabban a régiek ábrándozása sem, mert legalább is vitatható kérdés, hogy melyik Magyarországba lett volna kívánatosabb a visszatelepülés: a Horthy Miklósébe vagy a Rákosi Mátyáséba. Kár izgulni vagy izgatni az egész visszatelepítési kérdés miatt, akár jobbról, akár balról. Az amerikai magyarság zöme örül, hogy ott van, ahol van. Hosszú szoknya, rövid szoknya. Abban a kérdésben, hogy melyik illendőbb, melyik praktikusabb, nem nyilatkozunk. Ebben a tekintetben eddig sem az illendőség és a praktikusság szempontjai vezették oldalbordáink kellemetes megtesitőit, hanem a minden bálványnál megdönthetetlenebb és minden rabszolgatartónál eredményesebb DIVAT. Se testük, se lelkűk nem óhajtotta a hosszabb szoknyát, az égig lázadoztak és tiltakoztak, de mégis felvették és viselik, mert az a DIVAT. Nem is olyan sokáig tartott a tiltakozás; hamarosan megtörtént az uj DIVAT-nak behódolás. E jelenség felett mi csak ezt nyöszörögjük: Ur Isten, mennyi lelkierkölcsi értékkel gazdagíthatná női nemünk világunkat, ha az ISTEN-nek is is olyan készséggel behódolnának, mint a DIVAT bálványának! A szüle és a gyermek vallása dolgában érdekes ítéletet hozott New Jersey állam bírósága. Egy római katholikus és egy zsidó vallásu apa és anya pereltek két fiú gyermekük vallásos neveltetése dolgában. Lutheránus templomban esküdtek, az apa methodista vasárnapi iskolába küldte a gyermekeket, ellentétben az anyával, aki héber iskolába küldte őket. A bíróság az anyának adott igazat, alapul vévén azt, hogy az apa megszegte és nem tartotta be a saját vallása törvényeit, amikor nem római katholikusoknál esküdött és nem római katholikus vallásos neveltetést igyekezett adni gyermekeinek. A bírósági döntés elvi alapja ez volt: Csak az a szüle jogosult gyermeke vallásos neveltetésének megszabására, aki a saját vallását betartja; senki sem kényszeríthet gyermekére olyan vallást, amelyet saját maga be nem tart és a saját maga számára jónak nem vél. (Newark Star-Ledger, 1948 jan. 31.). Ez az, amit igyekszünk megmagyarázni olyan megtévedt egyháztagjainknak, akik maguk a világért nem lennének római katholikusok, de gondolkodás nélkül a római kath. egyháznak ígérik el még meg sem született gyermekeiket, át nem gondolt vegyes házasságok esetében. Saját, vélt, önző boldogságukért a gyermekeikre kényszerítenek valamit, amit a maguk számára nem tartanak kívánatosnak. Ezzel előre eljátszák azt a jogukat, hogy jó szüléknek tekintessenek. Egy árva filiája sincs többé a Független Egyháznak, amelynek révén egy-egy hazulról jött papi személynek segítséget ne nyújtott volna. Egy családos és négy nőtlen embernek adtunk igy munkát és segítséget. Rekordunkkal meg vagyunk elégedve, mert teljesítő képességünk határáig mentünk. Nem féltünk, mert bizalmunk van magunkban, népünkben és a soraink közé veitekben. Mindenben szívesen kooperálunk tehát a többi magyar református csoportokkal, de nem diákok és hazulról jött emberek elleni régi ágálások felújításában. Válaszunk ez a Magyar Presbyteriánus Konferencia legutóbbi gyűlésének (1948 január 21, Cleveland, Ohio) napilapokból megtudott egyik határozatására. Lássuk, mivel lehet többre menni: bizalommal-é avagy bizalmatlansággal?!
