Magyar Egyház, 1939 (18. évfolyam, 10. szám)
1939-11-01 / 10. szám
4 MAGYAR EGYHÁZ IRA’S ES ELET HOGYAN ADAKOZZUNK? “És eljőve mindenki, akit a szive indita, és akit a lelke hajt vala, és hozának áldozatot az Urnák, a gyülekezet hajlékának készítéséhez és annak minden szolgálatához.” — II. Mózes 35:21. A mai kor jelszavainak rengetegében az “adakozás” szó elvesztette az igazi, tiszta keresztyéni értelmét; ma könyöradomány adását jelenti, mig Pál apostoli, azaz bibliai keresztyéni értelmében az Isten és ember iránti szeretet megnyilatkozását és gyakorlását jelentette. Az értelem eme eltolódása abban rejlik, hogy az emberek sohasem foglalkoztak a dolgok lényegével oly keveset mint ma, amikor a jóhangzásu és fellengős jelszavak terelik a “müveit” embert egyik akolból a másikba, az elvesztett, vagy sohasem ismert vezérfonál hiányossága miatt. Eme sötét éjszakában lámpás nélkül való botorkálásunkat céllal biró úttá változtathatnánk, ha szakítanánk magunknak egy kis időt elmélyedésre, ha előkotorásznánk a porlepte öreg bibliát s naponként olvasgatnánk azt. Akkor feleletet tudnánk adni az élet nagy kérdéseire s ugyanakkor erre a kérdésre is: hogyan adakozzunk? Bibliánk tele van az adakozás gyönyörű példáival. Egyik legkiemelkedőbb a vándorló zsidó nép adakozása. S bár nem keresztyének voltak az adakozók, mint aminek mi valljuk magunkat, de tökéletes példát hagytak hátra nekünk. Mózes kéri népét, hogy “mind, akinek szive önként hajlandó arra, hozzon ajándékot az Urnák” (II. Mózes 35:5). “És eljőve mindenki, akit szive indita, és akit a lelke hajt vala, és hozának áldozatott az Urnák, a gyülekezet hajlékának készítéséhez és annak minden szolgálatához” (II. Mózes 35:21). íme a példa. Itt nem volt szükség házalásra, mint ahogy az nálunk elkerülhetetlen; ők önként hoztak áldozatot, nem úgy mint a magukat keresztyénnek nevezők, akik csak akkor adnak, ha érte mennek s akkor is csak azért, hogy hamarabb túladhassanak a kellemetlen kéregetőkön. S sokan felmentve érzik magukat az adakozás alól, ha nem jut el hozzájuk a kiküldött. Micsoda ellentéte ez a bibliai adakozásnak. Érzed-é, Testvér, hogy mi még azoknál is hátrább vagyunk, akik a Krisztus nevét sohasem hallották s akik Őt be nem fogadták. S ne gondolt azt, hogy ők csak egyszer adtak, “minden reggel” hoztak ajándékokat, annyira, hogy magának Mózesnek kellett kihirdetni, hogy ne hozzanak többet (II. Mózes 36:5)! A mi szánkról pedig hányszor hangzik el e szégyenletes kijelentés: “Mindig adunk s még sincs elég.” Mielőt mégegyszer kimondanád ezt, nézz bensődbe és felelj meg erre a kérdésre: amit és amenynyit adtál, miért adtad? Amit adtál, azért adtad-e, hogy szemrehányjad, vagy dicsekedjél vele, vagy azért adtad, mert a szived diktálta, mert keresztyéni mivoltod egyik megnyilatkozása volt? Amennyit adtál, azért adtad-e, mert szomszédod meg ennyit adott, vagy nem adott, vagy azért adtad, mert legjobb lelkiismereted szerint annyit áldozhatsz az Isten ügyére és dicsőségére, aki adta néked mindened, amid csak van? . . . Különös, hogy hányszor feledkezünk meg arról, hogy Isten ingyen való kegyelméből kapunk mindent. Különös, hogy megfeledkezünk a minden adományok és ajándékok adójáról és Uráról, mig az ön-istenités délibáb trónusán ülünk. A dinom-dánom és terített asztal (Thanksgiving Day!) mellett mondunk-e hálaadó imát s gondolunk-e arra, hogy ha mi kaptunk, nekünk adni is kell?!... A Szentirás tele van annak példáival, hogy' az adakozó mindenét odaadta. így pl. a jeruzsálemi gyülekezet tagjai eladták mindenüket, amijük csak volt és az eladottak árát letették az apostolok lábai elé (Csel. 4:35-36). Hihetetlenül hangzik? Tudod miért, Testvér? Azért, mert a pénz-isten olyan szégyenletes szolgaságába sülyedtünk, hogy még csak elképzelni se tudjuk azt, amit cselekednünk kellene, — s annak még a századrészét sem cselekedjük meg. Mikor zörget ajtódon az egyház kiküldöttje, nem kéri tőled vagyonodat, csak azt “amit az Isten ügyére és dicsőségére szántál.” A
