Magyar Egyház, 1939 (18. évfolyam, 10. szám)
1939-11-01 / 10. szám
MAGYAR EGYHÁZ 11 nem sokat ad apái vallására. Nem csoda, hogy ennek következtében oly sokan kiesnek közülük a magyar református közéletből, sőt oly nagy számban esküszegőkké lesznek, mikor házasságkötés előtt állván, válaszúihoz érnek. Megfeledkeznek arról a konfirmációi szent esküvésről, amelyben mindhalálig tartó hűséget ígértek egyházuknak, amikor még születendő gyermekeiket is áruba bocsátják. És bizony ilyen esetekben nem az a hiba, hogy az a másik felekezet erősebben követeli saját hívétől a hűséget, hanem az, hogy a református félben erőtlenedett meg az őseitől nyert örökség iránt való hűség. Beleszól aztán sokaknak hitéletébe az anyagi érdek is. Aki egyébként hűséges tagja volna is egyházának, nem meri kirakatba tenni meggyőződését, mert — azt hiszi — azzal elidegenithetné magától üzletfeleit, vagy magára haragíthatná munkahelyén valamelyik feljebbvalóját. Mit használ nekünk a mi elsőszülöttségünk, ha a miatt kárt vallhatunk — mondják az ilyenek. Jobb hát, ha hallgatunk, mikor vallási, vagy egyházi kérdésekről van szó. Ott vannak papjaink, védelmezzék ők meg, hiszen azért fizetjük őket! Másoknak meg elég a vállveregető jóindulat tál lencséje is, hogy odaadják érte az apáikról maradt drága örökséget. Némelyik még dicsekedik is vele: én már “angol” templomba járok; hisz utóvégre mi a külömbség, hogy hol imádom az Istent? Vagy mi a külömbség, hogy egyházam melyik felekezettel házasodik össze? Előbb-utóbb úgyis eljön az idő, amikor akár akarjuk, akár nem, gyermekeink teljesen elangoíosodnak. Nem jobb hát, ha magunk választjuk meg azt a felekezetet, amellyel most is testvéri közösségben lehetünk és amelybe utódaink majd beleolvadhatnak? Különben is hálátlanság volna tőlünk, ha hátat forditanánk azoknak, akik oly szívesen fogadtak be bennünket testvéri közösségükbe. Hiszen igaz, hogy mint Ézsau, minden nap halni járunk már mi is és eljön az az idő, amikor nyelvében valóban meghal az amerikai magyarság. De — a mi magyarreformátus mivoltunk nem nyelvi kérdés. És nem is annak a sokat hangoztatott lelki egységnek a kérdése. Ez a mi elsőszülöttségi jogunk, drága atyai örökségünk, amelyről semmiféle előnyért lemondanunk sohasem szabad, amelyet — jöjjön, aminek jönni kell — soha oda nem adhatunk egy tál lencséért. Semper Idem. SZEMLÉI LŐDÉS Testvéri Szó. A magyarországi protestánsok október elején Budapesten u. n. “Protestáns Napok”-at tartottak. Az impozáns keretek között lefolyt találkozóról, annak megtörténte előtt, a magyarországi római katholikusok egyik előkelő folyóirata, a “Jelenkor”, a következőket írja: “Október elején protestáns napokra készülnek Budapesten. A keresztény testvér szeretetével és érdeklődésével nézünk a hatalmas találkozó elé. Veszedelmes időben jönnek össze Magyarország protestánsai, hogy ebben az istentelen korban, csábítások és kisértések között hitet tegyenek Krisztusról, aki mindnyájunkért szenvedett s mindannyiunkat megváltott vére hullásával a keresztfán. De nemcsak a Krisztusban való közösség szeretetével fordulunk a protestáns testvérek felé, hanem úgy is tekintünk reájuk, mint igaz magyarok a magyarokra. Talán fölösleges is arról beszélnünk, mennyire mélységes magyar értéket és erősséget jelent történeti és népi szempontból a protestáns magyarság gyökeressége. Mikor mintha megfakult volna némely rétegeink előtt a hagyományos magyar műveltség fénye. Öreg templomok üzennek régi orgonáik szavaival, temetők meghitt üzenete int elfeledett igazságokra, zsoltárok bizó és diadalmas dallama ostromolja az eget nyomorúságunkban: ez is a magyar protestántizmus. Komoly versek zengése, nemes sorok zamata, istenes és erényes könyvek áhítata, a legszebb zengésű magyar nyelv: ezt protestantizmusunk is oltalmazta nehéz századokban. Erkölcsi és emberi megújhodás, az Istennel való közvetlen és izzó kapcsolat, hit az emberben, a becsületben, a szabadságban, harc és lelkesültség a szabadságért, építés és védelem: ebben is annyit tett protestántizmusunk, mely egyszerre volt gyökeresen magyar, igazságosan és tisztán emberi s magyarsága mellett európai. Régi vándorpapok és diákok emléke kisért, akik Hollandiáig, Géniig, Angliáig elmentek a tudás, a lelkiismereti szabadság és a hit világosságáért; kegyes és okos fejedelmek, gondos urak, Írók, papok, tudósok, mártírok intenek egy jobb és mélyebb magyarságra.” Jól esik olvasnunk a magyar római katholicizmus velünk szemben való ilyen megnyilatkozását, aminek értékét az a közismert tény