Magyar Egyház, 1931 (10. évfolyam, 1-11. szám)
1931-11-01 / 11. szám
MAGYAR EGYHÁZ SEBESTYÉN ENDRE: MÉG EGYSZER A LAPOKRÓL Az amerikai magyar lapokról többször irtunk már a “Magyar Egyháziban. A sajtó igen nagy fontosságú közéleti tényező s igy annak jellege, állapota és sorsa az Egyházra nem lehet közömbös. Az amerikai magyarság nagyon szegényes szövetű életében különös jelentőséget nyer az a kérdés, hogy a sajtó hogy végzi dolgát és milyen állapotban van. Nem régiben egy régi amerikás “újságos” tollából egy “Omladoznak a végvárak” cimü irás látott napvilágot egyik new yorki lapban. Az iró, amint az írásának már a cime is elárulja, az amerikai magyar lapokat magyar végváraknak tekinti s e végvárakat omladozni látja. írásának mindjárt az elején aztán úgy ír az amerikai magyar lapokról, mint “az amerikai magyar végvárakéról s hogy semmi kétségünk se legyen afelől, hogy mit ért ez alatt, a következő magyarázatot adja: “Nem az amerikai magyar templomok és az amerikai magyar egyesületek, nem kérem, azok sohasem voltak magyar végvárak, csak magyar lobogót használó intézmények, hanem az amerikai magyar újságok. A templom, legyen az magyar, tót, orosz, vagy amerikai, elsősorban felekezeti intézmény és csak azután van nemzetiségi jellege. Aki azt mondja az amerikai földön álló templomra, hogy az magyar templom, az vagy álmodozik, vagy tudva valótlant állít. A méltóságos amerikai püspök ur, az ir (ájris) családból származó püspök ur keményen mondja: A templom az enyém. Az iskola az enyém. A temető az enyém. És ha ti, magyarok, nem viselkedtek úgy, ahogy azt én kívánom, ha nem tetszik nektek a magyarul is beszélő pap, akit én adtam nektek, akkor majd küldök nektek amerikai káplánt vagy plébánost, aki aztán majd ráncba szed benneteket.” Az iró, miután az amerikai magyar egyházak sorsát igy nagy röviden elintézte, tovább megy és a következő tanítást adja a sajtóról: “Az egyetlen magyar végvár, amelynek minden köve tiszta magyar volt, mert más nem is lehetett, a magyar sajtó volt. A sokat szidott, a lenézett magyar sajtó az egyetlen kizárólagosan magyar intézmény Amerikában, amely görcsösen védte a magyar nyelvet, a magyar erkölcsöket, szokásokat, hagyományokat, mert hiszen saját létele azok megőrzésétől függött. A sajtó volt az egyetlen, amely önvédelmi harcot folytatott a magyarság érdekében Amerika földjén és amelyet joggal illetett meg a magyar végvár dicsősége.” Még álmunkban sem mertük volna feltételezni azt, hogy akad újságíró ember magyar Amerikában aki képes arra, hogy ilyen tökéletesen képtelen mondatokat le tudna írni. Ez a glóriás kép az amerikai magyar sajtóról valóban szokatlan, de aztán magára az amerikai magyar sajtóra valóban jellemző. Menjünk azonban tovább. Az iró e nagy képzelő tehetségre valló glóriázás után bejelenti, hogy jön az ózönviz, mert: “Eszünket, lelkünk erejét, pénzünket, üzleti becsületünket feláldoztuk az amerikai magyar sajtó fenntartása érdekében. Mi a kötél végére értünk s most már a magyarságon múlik, hogy mentse meg végvárait.” Ha pedig az amerikai magyarság elmulasztaná e mentő feladat teljesitését, akkor az amerikai magyarságnak vége van. Az író határozottan állítja ugyanis magáról és újságíró társairól azt, hogy: “Mert ha elmúlunk mi, akkor elmúlik az egész amerikai magyarság is.” A magyar azt szokta mondani a politikára, hogy úri huncutság. Nagy kár hogy valami gyors észjárású magyar nem talált ki valami hasonló árnyalatú jellemzést az újságírásra, mert épen most a tárgyalás alatti írás boncolgatásánál és méltatásánál nagy hasznát tudnók venni. Itt ugyanis jókora adag huncutsággal állunk szemben. Jobb jellemzés hijján nevezhetjük “sajtos” huncutságnak.
