Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
7 Nincs ezeknek a mi lapjainknak kedvencebb témájuk mint az, hogy elzokogják magyar fájdalmukat afelett, hogy a magyar reformátusok között nincs egység. Ha a fájdalomba eléggé belemelegedtek, hopsza rajta, nekiesnek a lelkészeknek: a lelkészeket könnyű ütni, a lelkészeket népszerű dolog ütni. Ezzel aztán az egész dolgot elintézettnek tekintik. Pedig — Tessék gondolkozni ezen a kérdésen. Hogy jöhetett volna. be a magyar reformátusak életébe az a rengeteg fertelem, ami bejött, ha az amerikai magyar sajtó, nagy általánosságban és nagyon csekély kivétellel, nem vállalkozott volna arra a feladatra, hogy a magyar református egyházi élet számára szennybevezető csatorna legyen? Tessék gondolkozni egy másik kérdésen. Volt-e még az amerikai magyar reformátusok megrongálását célzó olyan törekvés, ami meg ne kapta volna az amerikai magyar sajtó többségének szervilis közösségvállalását ? Vagy tessék gondolkozni a következő kérdésen. Megtette-e az amerikai magyar sajtó csak egyszer is azt, hogy megpróbálta volna becsületes elvi alapon letárgyalni, s aztán becsületes következetességgel felkarolni a magyar reformátusok ügyét? Magyar érdekek védelme? Nézzünk csak a dologoknak a szemébe. Az amerikai magyar reformátusoknak a nyakára ráült egy kéretlen papi had. A leglehetetlenebb mesterségből papokká ütött missziós kolduló barátok társasága lett Amerika magyar református népének lelki vezérkara. Hogyan történhetett meg ez a csoda azzal a néppel, amelyik a legműveltebb papság ideáljának tiszteletében nőtt fel? Ez a csoda úgy történt meg, hogy jöttek a telek és lélekáhitozó amerikai missziók; kiválasztották maguknak azokat a végrehajtókat, akik erre a hitvány munkára hajlamuknál, müveletlenségüknél és más apró cseprő bibijüknél fogva a legalkamasabbak voltak, s ezeket, az amerikai magyar sajtó lelkes támogatásával, egyszerűen rászabadították a szegény magyar reformátusok nyakára. A vagyon, amit a szerencsétlen magyar református kiizadt magából, elúszott; a lelkek tízezrei elúsztak; az egyszerű, de tiszta arany vallás elúszott; az erkölcs elúszott; a becsület elúszott. Mi maradt? Amikor itt megindult a vallás lopás, mit csináltak a szerkesztő urak? Amikor itt elperelgették a magyar templomokat, mit csináltak a szerkesztő urak? Amikor itt palástos lovagok farkasokat akartak nevelni a magyar reformátusokból, mit csináltak a magyar szerkesztő urak? A mikor a rendőröket rászabadították a szegény magyar reformátusokra a missziós urak, miről Írtak a szerkesztő urak? A levitézlett bucserokat, susztereket, bartendereket, kocsmai muzsikusokat, szuhai béreseket kik tették meg “nagytiszteletü uraknak”? Nem a szerkesztő urak? Édes méregtől csepegő egyházi hírek közlésével háborított meg valaki annyi lelket, mint a szerkesztő urak? Ugyanakkor, amikor a vérző Magyarországért ontották könnyeiket, kik adtak helyet lapjukban a nagy cseh hadjáratnak minden magyar református érték ellen ? Hogy lett volna Lósa ur, Zorba ur, Miller ur az igazi zizkovák, s a többi hasonló “magyar” egyházi vezér, ha a szerkesztő urak vették volna maguknak a bátorságot és kiadták volna a jelszót: begombolkozni magyarok? Vezércikkeket pompásakat tudnak Írni a szerkesztő urak. Ha a Ku Klux Klánról le kell szedni a keresztvizet, kattog a szerkesztő urak Írógép je világba. Ha ki kell gúnyolni az amerikai szélső protestáns bűnöket, egyik másik hetilap szerkesztő ura ingujjra vetkőzve hadakozik a pennájával. Ha neki kell menni azoknak a felekezeteknek, amelyek a prohibicióból font ostort olyan vígan csattogtatják Jefferson népén, a szerkesztő urak egyszerűen nem bírnak magukkal. Ha a szárazságot prédikáló, de whiskyvel táplálkozó szélső protestánsok hadjáratai gyilkoló túlzásokba esnek, még társadalmi akciókat is meg — meglóditanak a szerkesztő urak. S aztán egy és ugyanazon időben gyöngéden rátessékelik a jobb sorsra érdemes magyar reformátusok nyakára pon
