Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-09-01 / 9. szám
5 PAPOK ÉS LAPOK. Irta: Sebestyén Endre. Az amerikai magyar lapok a független mozgalommal és Egyházunkkal meglehetős sokat foglalkoztak. Általában el lehet mondani, hogy irányunkban bámulatra méltóan igazságtalanul, sokszor egyenesen leplezetlenül íoszindulattal viselkedtek. Ezzel szemben meg lehet állapítani azt, hogy Egyházunk, s annak hivatalos lapja az amerikai magyar lapokkal, s azoknak sokszor felháborító magatartásával jóformán alig foglalkozott. Ennek a különösnek látszó ténynek egyszerű magyarázata van. A mi mozgalmunkat és a mi Egyházunkat nem a magyar lapok csinálták meg. Az amerikai magyarság történetének jól feljegyzendő ténye az, hogy amikor akadtak meggyőződéses keresztyén magyarok itt ezen a földön, akik vért verejtékezve megteremtették az egyedüli magyar keresztyén egyháztestet, akkor ezek munkájának az amerikai magyar lapok nagy többségének ellenséges támadásai és csúnya kinézésű intrikái között kellett zöld ágra vergődnie. Tekintettel ezeknek a magyar lapoknak ilyen magatartására, s ezeknek a lapoknak Egyházunkhoz való ilyen viszonyára, nem volt szükségünk arra, hogy a lapokkal foglalkozzunk. A mi híveink megtanulták azt, hogy hogy kell amerikai magyar lapot olvasni, s véleményüket ezekről a lapokról megalkották ők maguk minden felettes segitség nélkül. Úgy mellékesen leszegezhetjük itt azt a tényt, hogy mozgalmunk és Egyházunk igen sokat tett arra, hogy az amerikai magyar lapoknak intelligens újságolvasó tábora lehessen. Ez is egy olyan kulturtény, amit érdemes lesz majd feljegyezni az amerikai magyarság történelmének táblájára. Belátjuk azonban azt, hogy sok jó származhatik abból, ha tartózkodó magatartásunkból kilépve, mi is megszólalunk olykor, s tudomására adunk az amerikai magyar lapoknak bizonyos dolgokat. Anynyival is inkább, mert az amerikai magyar lapoknak csak hasznukra lehet az, ha tisztába jönnek az amerikai magyar reformátusság életének bizonyos alapvető dolgaival, s azzal az állásponttal, amelyet ezekben a Független Egyház tábora elfoglal. Kiindulunk onnan, hogy az egyik magyar hetilap szerkesztője nagy nekikeseredésnek adja fejét afelett, hogy a “Magyar Egyház” augusztusi számának szerkesztői üzenetek rovata “hirdeti a szeretetnek azokat az igéit, amelyeket — nem Jézus Krisztus tanított.” Nagy rezignációval hozzáteszi, hogy a buíalloi nemzetgyűlés után “elérkezett hozzánk az áldott béke napja. S még ki sem pihenték a buffalói kellemes meglepetéseket, még el sem merülhettek a lelkész urak kenetteljes és lélekemelő béke-kiáltásaik élvezetébe, már újabb lármák verték fel a csendet közöttünk.” A részleteket illetőleg, fáj neki az, hogy “az Ur egyik keresztyén szolgája az Ur másik keresztyén szolgáját asszonyszáju férfiúnak titulálja.” Fáj neki az, hogy “a másik lelkészről azt Írják, hogy a Cosulich Line (olasz hajóstársaság) nevezte ki esperesének.” Fáj neki az, hogy a független Egyházat elhagyott lelkészekről az a szerkesztői üzenet, hogy “a felkínált pénztől szédültek meg,” s különösen fáj az, hogy a “Magyar Egyház” “egy illető hölgy viselt dolgairól alkalmas időben nyilvánosan fog beszámolni.” A buffalói nemzetgyűlés által megteremtett “áldott béke napját” kikapcsoljuk egyelőre a dologból. Sokkal okosabb lett volna, ha a szóbanforgó hetilap szerkesztője mindenestől kikapcsolta volna cikkéből ennek emlegetését, mert tudvalevőleg épen őkegyelme volt az, aki az “áldott béke napjának” irgalmatlan sortüzet adott még jóval azelőtt, mielőtt a kenetteljes lelkész urak belefoghattak volna abba, hogy a csendet lármával verjék fel. Sokkal logikusabb lett volna az, ha minekutána “sortíizét” leadta, lapjának következő számában saját maga felől adott volna egy panaszos Írást a “béke áldott napjának” keserves sorsáról. A szentnek azonban ebben az esetben határozottan nem akar maga felé hajlani a keze.
