Magyar Egyház, 1929 (8. évfolyam, 9-12. szám)
1929-12-01 / 12. szám
27 A könyv három főrészre oszlik. Prológusként megtaláljuk az ilyenfajta kiadványokból ma már elmaradhatatlan Schaefferféle levelet, amelyekben a sok jókivánat mellett gyengéd célzás találtatik holmi ablakon kidobott évi 60 ezer dollárokra is és kifejeztetik ama hő óhaj, hogy ezekre tekintettel “bizonyára nem fognak csalódást okozni az Önök gyámolitójának és jóltevőjének”, vagyis, hogy “jó fiuk” lesznek. Az “egyházmegye” címet viselő első részben az első magyar egyházi kísérletezésekről, a reformed, majd később a presbiteriánus magyar misszió megindulásáról s a köztük azonnal kitört harcról, a hazai egyház munkakezdéséről, a konventi egyházmegye, illetve később az egyházmegyék megalakulásáról, a háború alatti és a háború utáni nehéz állapotokról, a Tiffini Egyezmény teremtette helyzetről és a mai állapotokról olvasunk. Tiszteletre méltó dolog ebben a részben az, hogy néhol még a hazai egyházat és annak itteni munkáját is védelmébe veszi. Azt olvassuk pl. a 63. oldalon: “Úgy magyar református, mint magyar nemzeti szempontból védvára volt a magyar eszmének, a magyar gondolatnak. Sőt a maga intranzigens álláspontjával a magyar eszme szolgálatába kényszeritette azokat i,s, akik az amerikai missziók szolgálatában maradtak, mert különben nem bírták volna a “magyar” versenyt. Még az ellenfeleknek is el kellett és kell ismerniök, hogy a magyar misszió két egyházmegyéjével a legerősebb szervezett egység volt az amerikai magyar reformátusok között.” Ami igen szép megállapítás, már csak azért is, mert ha őszinték tudnának lenni, ma ugyanezt kellene megállapítanak a Független Amerikai Magyar Református Egyházról is, amely nélkül, mint valamikor a Habsburg uralom alatti Magyarország a független Erdély nélkül, még az a csekélyke privilégiumok sem volna meg, amit úgy a reformed, mint a pres^ biteriánus misszió, akarva-nemakarva, ma még kénytelen nekik megadni. A fenti megállapítás mellett azonban találunk mi kevésbbé hízelgőt is. pl. a 48. lapon: “...hazai egyházunkra is nagyobb tisztességet és becsületet jelent, ha ura marad a szavának, mintha szószegővé válnék bármikor is. Sőt azt is valljuk, hogy igy teremthetik meg közöttünk az igazán kívánatos békességet, ami ellen ma is az a kis csoport vét legtöbbet, amely hazulról kapja a biztatásokat egy, vagy más forrásból ....” Ami azt jelenti a Dante szavával, hogy “lasciate ogni speranza”, ne fájjon a szétdarabolt ország, ne fájjon a szétdarabolt magyar református Egyház. Az egyik Trianonban, a másik Tiffinben “adta szavát.” Hogy aztán a jól ösmert kényszer alatt “adott szóba” belepusztul, az nem baj. Meg kell tartani, mert ezt kivánják a — volt magyar reformátusok. A hazai egyház mellett, a “lelki egység” nagyobb dicsőségére szúrásokat kap a presbyteriánus magyar misszió is. Azt olvassuk pl. a 62. lapon: “Különösen kezdetben meglehetős illetéktelen személyekkel kísérletezett és nem egyszer kissé erőszakosan is lépett fel. A lelkészi minősítés tekintetében is igen sok követelményt mellőztek a magyar munkásaiknál, amihez a magyar kálvinisták nem voltak szokva otthonról. A “presbiterián” név sem fedi a református nevet mindenben s bizony sokszor viszszaéltek azzal a közhasználatban (magyarban a “református,” angolban pedig a “presbyterian” nevet használták.) (Ma is használják, hogy csak egy párat említsünk: Leechburg, Pa. Youngstown, O. Szerk.) A fentihez hasonló több megállapítást is találunk, pl. a 35. oldalon: “Valami csodálatos ellenszenvvel viseltetett az egyházmegye mindenkor a presbiteriánusok iránt, aminek a magyarázatát személyi okokban és abban találhatjuk meg, hogy a presbiteriánusok sokkal több és kiméletlenebb ellenmunkát kezdeményeztek az egyházmegye területén idők folyamán,
