Magyar Egyház, 1928 (7. évfolyam, 1-12. szám)
1928-05-01 / 5. szám
7 A LELKÉSZI MÉLTÓSÁG HIÁNYA A lelkészek, tekintet nélkül arra, hogy milyen felekezethez tartoznak, szent és nehéz missziót teljesítenek. Mi rerformátus lelkészek abban különbözünk e tekintetben a róni. katholikus plébánosoktól, hogy mi Isten szolgáinak, egyszerű bűnös embereknek tartjuk magunkat, akiknek Isten különös kegyelme folytán az az osztályrészünk, hogy az Ő igazságait hirdessük. Ezzel szemben a róm. katholikus egyházak lelkészei azt tanítják, hogy ők kiválóbbak, felsőbbrendüek, szentebbek, mint a gondjaikra bízott hívek. A fent vázolt protestáns álláspont azonban nem azt jelenti, hogy a lelkészek most már fék nélkül és erkölcsi korlátok nélkül teljesíthetik kötelességüket. Még azt sem jelentheti, hogy minden viselkedésüket, hibáikat, fogyatékosságaikat azzal magyarázzák el, hogy én úgyis csak bűnös ember vagyok, tehát nekem is szabad minden s nekem se lehet semmi sem olyan túlságos nagy szégyen. A lelkészek szent missziójukra való tekintettel igenis kötve vannak. Az, aki tanítani akar, legyen jobb, mint a tanítvány. Életének példás és követésre méltó életnek kell lenni. A képmutató lelkész munkája csak szemfényvesztés. Nincs benne semmi realitás. Az ilyen papoknak a munkája magán viseli az affektálás bélyegét. Mesterséggé, egyszerű pénzkeresési forrássá degradálják a lelkészi pályát. S mihelyt ez a “mesterség” kevés pénzt igér, éppen olyan könnyen ott hagyják, mint amilyen könnyelműen elvállalták. Azért merem ezeket a dolgokat ilyen őszintén megírni, mert rövid amerikai tartózkodásom alatt is már egész sereg bizonyítékával rendelkezem a szomorú példáknak. Látom, hallom s olvasom, hogy az amerikai lelkészek egy igen tekintélyes része összeroppant, megtántorodott az itteni viszonyok próbára tevő súlya alatt. Nem. akarok példákat felsorolni, hiszen olvasóim közt igen kevés lehet azoknak a száma, akik ne tudnának ilyen szomorú eseteket. S talán egyetlen sincsen olyan, aki az amerikai reformátusság áldatlan széthúzását s az elpogányosodásig menő visszafejlődését ne ezzel a szomorú tünettel magyarázná meg. S miért van mindez? Mi lehet ennek az oka? Hát ma már kivesztek a hit valló, vérpadig kitartó gályarab-papok utódai? Hát ma már a lelkészi állás és hivatás is belesülyedt a leromlott élet erkölcsi posványába? Én azt hiszem, hogy egy nagy kincsnek a hiánya okozza ezeket: a lelkészi dekórumnak hiánya. Az itteni harcok, késhegyig menő küzdelmek elfelejtették a lelkészekkel azokat a szent dolgokat, amelyeket sohasem lett volna szabad elfelejteniük. Amikor a sok ezer kivándorolt magyar megmentéséről volt szó, nem a magyarokat, hanem saját magukat féltették. Féltették kenyerüket, pedig senki sem irigyelte. Féltették pénzüket, jövedelmüket, pedig senki sem kivánta. S önző érdekeiknek a legtöbb esetben alárendelték a köz és egyház érdekeit. Gyülekezeteikkel a napraforgás politikáját játszatták végig. Mindig megmutatták a fényt, de sohasem hívták fel a figyelmet az egyre növekedő, sötétedő árnyékra. Ez a szemfényvesztő módszer természetesen a lelkészekben is erkölcsi és világnézeti elváltozásokat idézett elő. Lassanként nem az iett a jó lelkipásztor, aki minden hitét, tudományát, egészségét odaáldozta a reábizott gyülekezetnek, hanem az, aki többet tudott mutatni. így fejlődött ki az amerikai magyarok közöt az úgynevezett “szinészpap”tipus. Egy olyan eltorzult típus, amely mindent mutat, ami olcsó és könnyen tetszik. Ha meglátogatja a hiveket pár percig, olyan kedves és olyan lekötelező, hogy hetekig emlegetik. Ő maga azonban hamar felejt. Hogy világosabban szóljak: olyan, mint a jó színész, aki a színpadon nagyszerűen tudja adni a kedveset, szépet, barátot, de ha lejön a dobogóról, már nem kiváncsi a közönségre, csak a pénztár eredményére.
