Magyar Egyház, 1927 (6. évfolyam, 1-12. szám)

1927-11-01 / 11. szám

4 teszi hosszú időre sokszor épen a legköze­lebbieket, a házastársakat, a szüléket és gyermekeket, a rokonokat és barátokat, nemcsak csinál belül a lelkekben mérhetet­len károkat, hanem valami sátáni nyakate­­kert észjárással berekeszteli előttük a tem­plomajtót. Immár divattá vált, hogy aki meg van sérődve, hátat fordít a templom­nak is. Kisnéről valami szeretetlent mon­dott Nagyné, Kisné megsértődött, tehát egyik sem megy többet az Isten házába. Van kevélység nevű válaszfal. “Csak nem állok ezzel is szóba, csak nem megyek ennek a házához, mikor nekem annyim van, mikor ilyen ruhába öltözködöm, mikor én az előkelőkhöz számítom magamat? — A kevélység hirdető tábláján ime ezek a sza­vak olvashatóak! Hát a farizeizmus nem hatalmas vá­laszfal-ó, amikor az ajk szépet, mindig csak szépet szól, ám belül köpköd a gyűlölet: “ha tudnád, hogy úgy szeretlek, mint a kecske a kést!’’ Van válaszfal temérdek, ki tudná mind előszámlálni, de egyet mégis ki kell emel­nem, ami a fiatalabb nemzedéket az idő­sebbektől elválasztja érzésben és gondol­kozásban. Hogy is nevezzem el?... a ha­mis amerikánizmus kőfala. Amikor az ifjú óriás nem akarja megérteni deresedő édes apját, nem lát édes anyja szivébe, nem drá­ga az többé neki, mert olyan “ókontriasan" viselkednek és élnek, hogy az ifjúnak — úgy véli — szégyenkeznie kell miattuk. Azért nevezem ezt hamis amerikánizmus­­nak, mert az igazi, a nemes amerikai szel­lem ismeri és becsüli az ó-hazai magyar élet értékeit is. íme egy néhány fotográfia, mind ugyanarrról a bajról csak különböző oldal­ról és távolságról fevéve, amelyek egyön­tetűen igazolják, hogy távol vagyunk egy­mástól, hogy hiányzik valami, ami lerom­bolná a válaszfalakat, áthidalná az ellen­téteket, közelebb hozná a lelkeket, hiányzik a bensőséges testvérszeretet. Pedig mi más volna itt az élet! Mennyi sok sötét árnyék tűnne el, mennyi könny száradna, mennyi fájdalom enyhülne!... könnyülne a fárasz­tó munka, csilapulna az idegkimerültség, ha a testvérek társasága volnánk, amelyben mindenki a másik javát munkálja, minden­ki a másik számára igyekezne az amerikai életet elviselhetőbbé tenni, mindenkinek csak szép, csak vigasztaló, csak bátorító szava volna a másik számára, nemcsak sza­va, hanem könyörületes, szerető szive is. Micsoda gyönyörűséges élet lenne ez? Mi­csoda hatalmas istentiszteleteink volnának? Micsoda erő és méltóság jelenne meg min­den beszédünkben és cselekedetünkben? Ezzé növekedni kötelességünk, mert Isten gyermekei és egymás testvérei va­gyunk. Még fokozottabb mértékben kö­telességünk Amerika földén, akik ugyan­­egy magyar református hitnek a cselédei vagyunk. Kötelességünk egész odáig, ahogy Pál apostol kivánja, hogy legyünk egy testté, amelyben minden tag szenved­jen, ha valamelyiket baj, vagy fájdalom éri és minden tag örüljön, ha valamelyik dicsőségben részesül. Hogyan lehetne ezt megvalósítani, az eltávolodást csökkenteni s a válaszfalakat lebontani?... Úgy, ha életünk céjává tesz­­szük ezt. Hozzáfogunk a munkához és — téglát tégla után — kihordjuk magunk kö­zül puszta helyre. Amerikai szokás a hasz­navehetetlen dolgok kihordása. A lelkek közt ezt annyival inkább meg kell tennünk, mert itt nemcsak hasznavehetetlen, hanem veszedelmes, robbanó és mérges anyagok­ról is van szó. Minden nap elismételjük magunkban: “közelebb egymáshoz.” Min­den nap teszünk egy lépést egymás felé. Minden nap elfelejtünk valamit a múlt sé­relmei közül. Minden nap erősebben meg­szorítjuk gyengébb testvéreink kezét. Ó gyönyörűséges és fenséges munka! Nem veszed-e észre, hogy már az Ur szőlő­jében munkálkodói. És ha még mindig nehéznek találnád,... csak reá nézz, aki szent fiát keresztre adta éretted, csak sza­vát hallgasd, csak dicsőségét zengd mind buzgóbban, amint közelebb jutsz az édes Atyához, azon veszed észre, hogy közelebb jutottál testvéreidhez is. Dr. Páhy József.

Next

/
Oldalképek
Tartalom