Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-02-01 / 2. szám
19 — Igen... csukja be... — mondta felszabadult lélekkel, könnyes mosollyal az asszony. — Megérdemli... Megérdemli, mert elárulta nekem, hogy a legmelegebb, legnagyobb szív a maga keblében dobog. — A fenét csukom.... — mondta most már egészen jókedvűen, saját magát megtalálva az ezredes. — Sokkal különb büntetést eszeltem én ki ennél.... Rágyújtott, odalépett az íróasztalához, felvett egy tiszta papiros lapot és a főhadnagy felé tolta. — írd alá.... — De hiszen ezen semmi sincs — hüledezett a főhadnagy. — Soh’se busulj... majd lesz.... No... ird.... ird... — és a kezébe adtaa tollat A fiú még ellenkezett, magyarázott egy darabig, végre, mert az ezredes nem tágított, aláírta. Akkor az ezredes vette a kezébe a tollat és kitöltötte az ivet: Alulírott ezennel elismerem, hogy Sándorffy Géza ezredes úrtól 3, azaz hárommillió koronát egy régebbi tartozás kiegyenlítéseképpen átvettem....-•»- De hiszen ez nem ig'az — kiáltott fel tiltakozva, borzasztó megütközéssel a főhadnagy. — Én ezt mindenkinek el fogom mondani...... — Nem fogod elmondani, fiam — mondta határozottan az ezredes. — Nem fogod elmondani, mert engem nem szégvenithetsz meg azzal, hogy tartoztam neked.... És összehajtotta a papírlapot és eltette a tárcájába.... . 25 év óta . a magyarokat" ' MAGVA* KIRÁLYI S SZOl ' ” ‘ 1 POSTA 1 ' TAKARÉKPÉNZTÁ itsűltÍlLimoksa)^ PKISS EMIL BANKHÁZA FOURTH AVE. 9. STREET NEW YORK MAGYAR MOSOLYGÁS A ROSSZINDULATÚ DAGANAT. Mer hát ilyen is van, kérem. Nem csak jóindulatú. Mint a busakovácsi birónéasszonyom esetébe is, aki ippeg most kopogtat a rimaszombati fődoktor ur ajtaján. Nyomába az ura, Veres Bartók Ádám tulajdon személesen. Eppedig naszszó, mer akkora ember, hogy ekkis jóakarattal kasznyinak is bediene. ■— Szabad! — hangzik belülről egy rezes férfihang s a következő szempillantásba mán nyílik is az ajtó, amelyen elsőbb félig, aztán egészen megjelenik a birónéasszonyom összevissza - kötözött feje. Cs-cs-csiértessiék!.... — suttogja halkan és búbánatosan odaáll a fődoktor ur elé, nyomában az ura, Veres Bartók Ádám. Aztán állnak és néznek. Az ablakon legyek muzsikálnak, a lezsalugáterezett szoba sarkaira nagy foltokban ül ki a félhomály, üvegszekrények és ismeretlen, de borzasztó szerszámok villognak köröskörül, s ebben a nagy, patikaszagu nyári csendességben úgy áll a házaspár a szoba közepén megszeppenve és magábaszállva, mint két eltévedt gyerek. — Fogfájás? — töri meg a csendet a fődoktor ur. Veres Bartók Ádám egyet fohászkodik aztán előrelép. — Mán nincs neki, instálom. Kipotyogott.... — Mért van akkor felkötve az álla? — kérdezi az orvos. — Teccik tunni, — folytatja Veres Bartók Ádám és hüvelykujjával az aszszonyra mutat — teccik tunni, a nyeeve alatt van neki egy izé.... — Seb? — Hászen, ha kifakatt vóna! — Daganat? —Olyanformán, instálom. Püffedis. — Na majd a végire járunk, — mondja az orvos. — Üljön le, nénémasszony,
