Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-12-01 / 12. szám
28 — Tudom, édes apám. Olyan szép verset hallottam a múltkor is az egyik bojtártól kint a pusztán. Kérdeztem tőle, hogy kitől tanulta. Azt mondta rá, hogy a bárányfelhős égről olvasta le. De azért én vasárnaponként mégis szeretnék eljutni a félegyházi nagy templomba. Tudom, keresne a kántor bácsi is. Talán az orgona se szólana olyan szépen, ha észre venné, hogy én nem hallgatom. És úgy is lett. Czebe András maga mellé vette Tóni fiát bojtárnak. De vasárnaponként rendesen őt küldte be Félegyházára dohányért, sóért, paprikáért, ami épen egy álló hétre kellett s egyúttal Tóni legény befordult a templomba is. Fölment a kántor mellé. Énekelgetett szépen a zengő orgona mellett s hallgatta a tiszteletes ur beszédét. Azután kiballagott a vásárolt holmival Szentkutra. Letelepedett juhai mellé. Bámulta a roppant nagy pusztát. Olvasta tovább a szép énekeket ő is a fellegekből. Este pásztortüzet rakott s el-eldanolgatott. Az alföldi pusztákon kisebb ragadozó madár a héja. Ijesztő réme a kis csibéknek, rucáknak, libáknak. Néha-néha azonban lekerül a magas Kárpátokból egy-egy eltévedt saskeselyü is. Hatalmas, erős madár. Nagy szárnyaival csapja, hasítja a levegőt. Félénken rebben szét tőle a legelésző liba, kacsa. Még a kis bárányokat is elbírja karmai között jó messzire. Ilyen sast még nem látott Czebe Tóni. De hallott már róla. Nagy vásár volt Félegyházán. Vasárnapra esett épen. Tóni gyerek édes apja ment most be a városba. Vásárolni akart szűrt, subát, csizmát, kalapot. Ezt nem bízhatta a gyerekre. Tóni hát most vasárnap a pusztán maradt juhai és kis báránykái mellett. Édes apja mihelyt magára hagyta, nyugtalankodott Tóni. Valami rosszat sejtett. Kis szive hánykolódott. Sehogy sem tudott megnyugodni abban, hogy ő most nem mehet templomba, nem hallhatja az ő kedves orgonáját, nem énekelheti a szép zsoltárokat. Végig heveredett subáján. Nézte, nézte a Félegyháza irányában szálló felhőket. Úgy szeretett volna ő is velük szállni. A nagy templom felett a városban megállana. Ott hallgatná legalább a zugó, búgó orgonaszót. Egyszer csak nagy suhogással roppant nagy szárnyú sas suhan, el felette. A nyáj felett megáll. Kereng. Hirtelen lecsap. Szép göndörszörü kis barikára száll s viszi tovább, tovább. Tóni gyerek elfojtotta lélegzetét is. Mikor a sas a kis bárányra csapott, felkiáltott: — Istenem, Istenem! S azután nézte, hogy száll, száll a sas mindig messzebb, messzebb. Le nem vette róla a szemét. Mikor már eltűnt a távolság láthatatlan ködében, Tóni akkor is csak nézett arra szakadatlanul. Este vetődött ki a pusztára édes apja. — Jó estét, fiam! Nézd, milyen szép fekete szűrt hoztam neked. Ez meg kalap. Ez is a tiéd. Tóni gyerek egy szót se szól. Csak mutat arra, amerre a sas elszállt a kis báránnyal. — Mi az, Tóni? Nem értem. Beszélj. De a Tóni nem szólt. A nagy ijedtségtől megnémult. És hiába akarta gyógyítani Czebe András a fiát. Nem találtak orvosságot arra, hogy Tóni újra megszólaljon. Mikor jött az első vasárnap, készülődött a gyerek. Ment volna Félegyházára. De nem engedte édes apja. — Mit csinálsz ott? Nem tudsz
