Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-12-01 / 12. szám

18

ÍRÁS és élet

AZ IDVESSÉG ÚTJA. Irta: Vincze Károly (Hetedik Közlemény)

A LÉLEK SORSA A HALÁL ÉS A FELTÁMADÁS KÖZÖTT.

Megelőző cikkünkben a halálról szólottunk. Mondottuk, hogy a halál szétválasztja egymástól az ember testét és lelkét. Most ennek a két egymástól elválasztott résznek a további sorsa érdekel bennünket. Erre nézve pedig szent vallásunk azt tanítja, hogy a test porrá válik és a feltámadás napjáig az is marad. Akkor azonban megelevenittetik és a lélekkel újra egyesül s egyesülten is marad mindörökké. A lélek sorsa csak annyiban különbözik a testétől, hogy a lélek n,em semmisül meg, hanem a testtől különváltan is megtartja öntudatát és mindjárt a halál után Ítélet megy végbe rajta (részleges ítélet, nem az utolsó ítélet), melynek eredményeként vagy boldogságban vagy gyötrelemben tölti azt az időt, mely a testtől való elszakadása (halál) és vele való újra egyesülése (feltámadás) között eltelik. Az utolsó ítélet következik ezután, amelyen mind a jók, mind a gonoszok, mint testtel és lélekkel bíró lények jelennek meg. Itt a jóknak örök élet jutalmaztatik, a gonoszokra pedig örök kárhozat büntetése rovatik ki. Az előbbiek ennek megfelelően örök boldogságban, a gonoszok pedig örök kárhozatban élnek mindörökké.

Ha jól meggondoljuk szent vallásunknak az emberi életre vonatkozó tanítását, akkor meg kell állapitanunk, hogy életünk halál utáni korszakát tekinti a több figyelmet érdemlőnek. Istennek minden üdvintézkedése azt a célt szolgálja, hogy életünknek ebbe a halált követő korszakában idvességet biztosítson számunkra. Nem azért küldte el az Ő egyszülött Fiát, hogy életünk halálon inneni részében sok pénzünk, jó egészségünk, kellemes társaságunk stb. legyen, hanem azért, hogy “örök élet”-iink legyen. Életünk halálon inneni részének egyetlen fontossága, halálos komolysága abban van, hogy ebben dől el, hogy mi lészen sorsunk a halálon túli részében.

A múlt század végi és jelen század eleji magyar református vallás, úgy, amint az a gyakorlatban jelentkezett, szinte teljesen elhanyagolta az ember halálon; túli sorsára vonatkozó szentirási helyek tanulmányozását és rendszerbe foglalását. “Az utolsó dolgok”-ka| szinte semmit sem törődve, az emberi életnek aránylag kicsiny részére, a halálon inneni részére fordította úgyszólván minden, figyelmét. És ennek szomorú theológiai és gyakorlati következményei lettek. Egyik szomorú theológiai következmény az, hogy mig “az utolsó dolgok”-nak egész sereg német és angol irodalma van, addig magyart, mely tisztán ilyen természetű tárgynak volna szentelve, a fentemlitett időszakból talán kettőt se lehetne találni. Szomorú következmény az, hogy legtudósabb és legkiválóbb egyházi férfiaink írásaiban is meglepő, és e tekintethen előrehaladottab theológiai képzettségű nemzetek előtt szégyenlen,dő tájékozatlansággal találkozunk, mihelyt a Szentirásnak a halál után következendő dolgokról szóló tanítását érin