Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-12-01 / 12. szám

16 használja, esetleg olyan egyéni ma­gyarázatot adhat a sákramentumok­­nak és más istentiszteleti cselek­ményeknek, hogy álláspontja nem hogy fedné, hanem megtagadja a II. Helvét Hitvallás tanítását. E tekintetben sok szomorú bizonyíté­kot lehetne említeni. Azonban kö­tött formulák használata elejét veszi e hibának. Mindamellett a bizottság fel­fogása az, hogy az istentiszteleti reform-törekvésekkel csak lassan és óvatosan szabad előre haladni. Mint egy magyarországi református szak­­tekintély találóan megjegyezte, ahoz, hogy jó liturgiánk lehessen, jó li­­turgusok szükségesek. E téren, ne szégyeljük bevallani, nagy tanulási és nevelési tér vár a lelkészekre és világiakra egyaránt. Csak akkor fo­gadjunk el e téren újítást, ha azt teljesen megértettük, annak beho­zatala szükségességével tisztában vagyunk és a közvéleményt befo­gadására megérintettük. A másik ok, amiért óvatosaknak kell lennünk, abban keresendő, hogy a magyar­­országi református Egyházat is ál­landóan foglalkoztatja az egységes liturgia kérdése és kívánatos volna, hogy Független Egyházunk e téren a hazai Egyházzal lehetőleg egyön­tetűen járjon el. A bizottság véleménye szerint nincs semmi akadálya annak, hogy az úri szent vacsora liturgiája, a keresztelés sákramentuma, a kon­firmáció, házasságkötés, egyházke­lés, lelkészbeiktatás és temetés szer­tartása tekintetében ne tétessenek lépések az egységesítésre. Ha ez indítvány elfogadásra talál, a bi­zottság a legközelebbi egyházme­gyei gyűlésre konkrét inditvány­­nyal állhat elő. A mi a Vasárnapi Istentisztelet sorrendet illeti, arra nézve a bizott­ság a következő elvi megállapodá­sokat ajánlja: I. Az imádság első nélkülöz­hetetlen kelléke istentiszteletünknek. Ajánlatos volna, ha az istentisztelet a fentálló ének előtt mindenütt fo­­hászszal kezdődnék, hogy igy logi­kus és kerekded legyen. A prédi­káció előtti és utáni imádságok olyan egyszerűek és közvetlenek legyenek, hogy azok az egész gyü­lekezet lelki állapotát kifejezésre jut­tassák, amikben szívvel mindenki részt vehet. Az úgynevezett fellen­­gős, költői imádságok azzal a vég­telen nagy veszedelemmel járnak, hogy azok csak az imádkozó pap érzéseit fejezik ki, de a gyülekezet lelke felett terméketlenül vonulnak végig, mint a záport ígérő, de ke­belét bezáró felhő és a gyülekezet csak egy ügyes deklamálót lát az imádkozó papban. A mit a lelkészek imádkoznak, legyen a gyülekezet imádsága is, ellenkező esetben az áhitati rész kiesik istentiszteletünk­ből a vallásos buzgóság kibeszélhe­­tetlen kárára. Mert vasárnapi isten­tiszteleteinkre nemcsak azért gyű­lünk össze, hogy híveink az Igét közösen hallgassák, hanem azért is, hogy közösen imádkozzunk. E té­ren könnyen csalódás és kárvallás érhet bennünket, ha imádságainkra gondosan nem ügyelünk. Az úri imádság minden isten­­tiszteletben helyet foglaljon. E te­kintetben a helyi szokás az iránya­dó, hogy egyszer, avagy kétszer? Az áldás lehetőleg az istentisztelet legvégén legyen, mint annak befe­jező része. Az apostoli hitvallás elmondása fentartandó azokon a helyeken, ahol szokásban van. Megvolt már a Kál­vin istentiszteleti szertartásában is és a közös hitet fejezi ki. Ismét gondos őr a lelkészek esetleges túlzó subjektivitásának megnyilvá­nulásában. Az adományoknak külön imád­ság formájában való megáldása szin­

Next

/
Oldalképek
Tartalom