Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-02-01 / 2. szám

7

habár én tudom, hogy azokban is sok igaz szeretet lakozik a hazai egyház iránt. Különösen egyről, a legtekintélyesebbről tudom, hogy azért nem mozdul semerre sem, mert váltig azt állítja, hogy még most is a hazai egyházhoz tartozik, mert ő nem kapott semmiféle elbocsátót és nem is kért ilyet. Az egyházmegyébe szervezkedett függetlenekről azonban még kockázatnak is sok ilyen állítás. Hát miért hangsúlyozza törvénykönyvük, hogy egyházuk “hittani tekintetben teljesen azonos a Magyarországi Református Egyház felfogásával; elfogadja a Második Helvét Hitvallást és a Heidelbergi Kátét”? Mutasson csak egy becsatlakozott amerikai magyar református frakció egy ilyen törvény paragrafust ! Aztán, a függetleneket nem köti a “Tiffini egyezmény” eme pontja: “Az egyházmegyék és egyházak hivatalos levelezést a Konventel jövőben a Reformed Church Belmissziói Tanács utján folytassanak s hivatalos levelezés ne legyen közvetlenül a konvent és az egyházak között”! Kik vannak hát izolálva a hazai egyháztól? Bizonyára nem a függetlenek. S hogy nem is akarnak, bizonyítékul szolgálhat az, hogy az egyházmegye megalakulásakor először is a hazai egyházat kereste meg hódolatát tolmácsoló és a lehető legszorosabb lelki összeköttetést kereső átiratával. Továbbá az is mond valamit, hogy a független gyülekezetek lelkipásztorai kivétel nélkül az ó-hazában születtek s lettek lelkészekké. Hogy tudnának ezek a hazai egyháztól “izoláltan exisztálni” óhajtani? Ezt az állítást is összetöri a tények súlya.

IV. Arra is van mondani valóm, hogy a levél írója szerint “ebben az egyházi alakulatban (a Független Amerikai Magyar Református Egyházban) IS le kell mondani az Amerikában született gyermekek”

óhazai szellemű magyar nevelésének és ily szellemben való megtartásának gondolatáról.” Először is megdöbbent az az aláhúzott “is”. Ez azt jelenti, hogy más egyházi alakulatokban MÁR LEMONDTAK erről a gondolatról. Mi nem mondtunk le. És sohasem is fogunk a következőkről : Hogy amennyire lehetséges megtanítsuk még az itt született generációt is a magyar nyelvre. Megtanítsuk annak tudására, hogy magyar származásúak. Megismertessük velük a magyar faj jó tulajdonságait, hogy azokat vigyék magukkal az amerikai nemzetbe, szerezzenek becsületet a fajnak, melyből eredtek. Beléjük vésünk egy örök szimpáthiát a magyar faj iránt, hogy ha az isteni gondviselés valaha olyan helyzetbe juttatja valamelyik szegény magyar munkás tizedik unokáját, hogy segíthet az “old Country”-n, akkor tegye meg. Igyekszünk azon, hogy vallásunknak tradícióit, históriáját átadjuk nekik, és nem teszünk még csak halvány kísérletet sem arra, hogy a magyar református történeti öntudat helyébe más egyház történeti öntudatát csúsztassuk be nem magyar református történeti dátumok, jubileumok ünneplésével. Szerintünk az a “magyar” szó ott a református előtt nem csupán nemzetiséget, fajiságot kifejező s politikai értelemben veendő szó, hanem ez hozzátartozik ahoz a református szóhoz mint lényeges valami, amelyet ha elhagyunk, vagy színtelenné teszünk, akkor MÁS vallásuak lettünk, mint a magyarországi reformátusok. Mi ezeket a gondolatokat akarjuk az itt született gyermekekbe is benevelni és ez épen úgy nem ellenkezik Amerika szellemével, mint annak tanítása, hogy az apostolok zsidók voltak, származásukra nézve. A mi vallásunk apostolai magyarok voltak. S a mi vallásunk egy egyedi hajtása a kérész-