Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)

1926-11-01 / 11. szám

11

KISEBB CIKKEK

SZÉPSÉGI HIÁNYOK.

A “Kereszt” római kath. újság fenti cim alatt emlékezik meg arról, hogy kifogásoltuk azt, hogy Ravasz püspökünket “főpredikátor”-nak titulálta. Majd folytatólagos iróniával megállapítja,, hogy a protestánsok a reformáció korában tiltakoztak a papi és püspöki hivatal ellen és most megkövetelik, hogy eme címeket megadják nekik.

A cikkírónak tudnia kellene, hogy a magyarországi református egyház a szélsőségeket gondosan kerülve mindig vitatta, hogy isteni rendelésen alapuló papi hivatala van. 1612-ben a papi hivatalra megválasztottakat ilyen kibocsátóval látták el: “Quia nemo sine certa legitimaque vocatione hoc munus SACERDOTALIS OFFICCI sibi usurpare potest” stb., amiből látható, hogy a magyar református egyháznak milyen véleménye volt már századokkal ezelőtt a papi hivatal felől. Püspökei pedig “episcopus”-oknak tartották magokat és ezt a címet használták egészen a 18. század végéig, amikor helytartósági rendeletek tiltották meg a magyarországi ref. egyháznagyoknak a püspöki cim használatát. Ez egészen 1867-ig volt igy, amikor újra használhatták a régi nevet. Ezek a történeti tények.

Higyje el a “Kereszt” írója, hogy a vallásos türelmetlenséget és kicsinyeskedést egyaránt elitéljük, bárminő oldalról jön is az. Az általa felsorolt és protestánsoktól eredő sérelmek nem azt igazolják-e, hogy ha “szépségi hibákat” keresünk egymásban., a bántódás fáj és a harcnak se vége, se hossza, anélkül, hogy megtudnánk egymást győzni?

Mi tisztában vagyunk azzal, hogy protestántismus és romanismus

jelenleg- két ellentétes és kibékíthetetlen irány a keresztyénségben. De a “Magyar Egyház” fentállása alatt soha nem bántotta a római katholikusokat, sőt azoknak határozottsága és biztos céltudatossága előtt mindig tisztelettel hajoltunk meg, amikor veszedelmes amerikai protestáns kilengéseket ostoroztunk. Ott állottunk és ma is ott állunk az arany középutón, féltékeny őrizve és ragaszkodva ahoz, ami a Krisztus Egyházában egyetemesjellegü és az ősegyház tanításával igazolt felfogás. Hogy mást ne említsek, Mercier bibornokról elismerőleg emlékeztünk meg, aki nem szépséghibák felfedezésével, hanem szeretettel, jóindulattal, imádságos lélekkel és nagy hittel igyekezett megérteni a másik párt álláspontját.

Ennyit szeretnénk elvárni a “Kereszt” újságtól is. Ismerje el rólunk, hogy harcolunk a hitetlenség és bűn ellen akárcsak az ő egyháza. Ha erőnket és időnket arra pazaroljuk, hogy egymásnak rontsunk, nem teljesítjük azt a parancsot, amit az Úrtól vettünk és közös ellenségünk: a hitetlenség és a bűnös világ lesz erősebb. Szeretnénk, ha egységes táborban folytathatnánk a harcot, de ezt áthidalhatatlan elvi okok lehetetlenné teszik. De a Szentlélek Isten ereje munkálkodik és nem adjuk fel a reményt, hogy egykor meghallgattatásra talál a Krisztus főpapi könyörgése: “ut omnes unum sint.” Talán századok elteltével, talán nem úgy, a hogy mi véljük és eltervezzük, hanem úgy, ahogy az Isten jónak látja. Addig is, külön uniformist viselve bár, de közös ellenség ellen küzdve, megbecsülhetjük egymást. A megdicsőült. Egyházban, amely a “communio sanctorum” boldogságát élvezi, úgy is lehullanak a válaszfalak s ha méltók voltak a kegyelemre,