Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-08-01 / 8. szám
16 zsaroló zsiványhadnak, a “Negyüjj erre” utat, hogy a hernádi révig nem is lehetett őket összeszedni. II. Abban a történetben azonban, amelyet most akarok elmondani, nem az asszonyok voltak a hősök, hanem a kálvinista prédikátor. 1778 körül történt, hogy II. József császár, az akkori társuralkodó, Magyarországon utaztában Megyaszót is útba akarta ejteni. Tállya felől indult Szikszónak és jóelőre be volt jelentve a jövetele a megyaszóiaknak is. Kint is várta a jobbágy-biró, meg a hajdúk hadnagya a hídnál, amelyen át kellett jönnie, még pedig lovas bandériummal. Két napja várták már a császárt, de még mindig nem jött. A bőséges koszthoz szokott megyasszói gyomrok ugyancsak megismerkedtek a böjtöléssel a császárvárásban. El is nevezték a hidat koplaló-hidnak s igy emlegetik mind e mai napig. A vége mégis az lett, hogy fényes kísérettel megérkezett a császár. A hajdúk hadnagya tisztelgésre rántja ki kardját és azon melegiben, lóháton olyan üdvözlő beszédet ereszt meg latinul, hogy a tudománytisztelő uralkodónak szeme-szája eláll. — Hol tanult meg latinul? — A megyaszói skólában. — Tudnak-e mások is latinul? — Mindnyájan tudunk, Felség. — Ki tanította? — A rektorok. Megyaszóról három év múlva minden rektor külföldi akadémiára megy. Sokáig szokásban volt ugyanis, hogy a pataki kollégiumból a nagy diákok kimentek vidékre rektoriára, tanítónak. Maguk is alapos képzettségű emberek lévén, kitünően vezették a falusi iskolákat és a jóigyekezetíi fiukat bekiildötték Patakra az anyaiskolába tovább tanulni. A császárt módfelett meglepte, hogy egy eldugott magyar faluban ilyen müveit agyvelőkre bukkan. Látni is szeretett volna mindjárt egy ilyen rektort, aki a megyaszóiakat latinra tanítja. Elő is hozták az utolsó sorból Szaplonczai Tamás tiszteletes urat, az akkori rekort, ki a nagy tudományáért talán még a többi kartársainál is híresebb volt. A császárnak most állt csak el igazán a szeme-szája. A rektor uram ugyanis igen ki akarta vágni a rezet és franciául üdvözölte a felséges vendéget. Csakhogy valamire nem volt vigyázása. A franciának ugyanis az a ravasz szokása van, hogy nem úgy ejti ki a szót, ahogy leírja, hanem egész másképen. A rektor uram pedig azonmódon mondta ki a szót, ahogy leírva látta. A császár, aki pedig nagyon jól beszélt franciául, nem értette meg a fura beszédet és úgy nézett a tudós rektorra, mint aki nála is többet tud. Szerényen szólt a környezetének : — Miért nem mondják meg ennek a nagytudományu férfiúnak, hogy én nem értem a szanszkrit nyelvet? III. És elgondolta magában: ha a tanító ekkora tudásu, hát még a prédikátor milyen lehet? Látni szerette volna azt is. De a pap nem volt sehol. Küldözgetni kezdtek utána, de ITetyei Márton nagytiszteletü ur nem jött. Előbb egy polgárembert küldtek utána, aztán katonát, aztán a fényes kíséretből vált ki a fullajtár. A lelkipásztor csak annyit mondott: — Elmegyek, de most dolgom van.
