Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-08-01 / 8. szám
4 gyakorolni, egyszóval minden szabad volt. De mindez azt mutatta, hogy az egyház megszűnt egyház lenni. Az oka is nyilvánvaló: az egyház attól félt, hogy ha rendet és lelki fegyelmet teremt, hívei elhagyják és a statisztikára dolgozó ellenfélhez csatlakoznak. Ezzel szemben bátran le kell számolni azzal, hogy az élő egyház legelső lépésének a legkomolyabb egyházi fegyelem helyreállításának kell lennie. Az Isten kegyelmének, a tiszta Igének, az egyedüli közvetítőnek, a valódi szent Sákramentumoknak, az Üdvösség bizonyosságának megtisztított, könnyel, vérrel megmosatott Egyházában ékteleneknek helye nincs. Mindent, amiért élni érdemes, ez az Egyház ad a lelkeknek s akik ezeket az isteni ajándékokat nem igénylik, vagy megvetik és megtapossák, kivágandók a gyülekezetből, mint rothasztó mérgek. Még ha százezer névleges tagot veszítene is el az egyház, akkor is nyert, mert megmaradó igaz hívei a gaztól szabadon építhetnék tovább az élő egyházat és méltóvá tennék Krisztus menyasszonyát a Vőlegénvhez. Kétségtelen, hogy a komoly fegyelem lelke csak a hitbeli megújhodásból fakad, de ha egyszer az egyház tagjai öntudatára jutnak kálvinizmusoknak, azonnal hozzá kell nyulniok a menyország e kulcsához és a kirekesztés hatalmát törvénnyé tenni az egyházban, a legszigorúbban szabván meg a viszszafogadás feltételeit. A Jugoszláviába szakadt maroknyi magyar református egyház bátor példával jár elől ebben s Erdélyben is a legkomolyabb előkészületek történnek az egyházfegyelmi törvény megalkotására. Pedig ezeknek az egyházaknak a lélekszám megőrzése fontosabb, mint a magyarországinek. De úgy látszik, rájöttek arra, hogy az egyház ereje nem a sokaságban van, hanem a lélek hatalmában. Különben is kétségtelen, hogy a megfegyelmezett, megtisztított egyház .vonzóbb és kívánatosabb a megfertőzöttnél s a szigorú fegyelem legfennebb átmenetileg apasztaná a lélekszámot, utóbb egész bizonyosan arra vezetne, hogy forró, erős szeretettel láncolná magához híveit, akik legnagyobb áldásait épen fegyelmező szeretetén át éreznék meg egy egész nemzedék erejének, szellemi és erkölcsi tőkéjének hatalmas megduzzadásában. Az emberi lélek úgy van teremtve, hogy tartósan és véglegesen csak ott tud berendezkedni, ahol életének mély tartalmat adó eszmény, életrend és kötelességek szigorú karjai ölelik egy megmenteni akaró szívhez s ahol tőle hősiességet, önmegtagadást és önfeláldozást kívánnak. Minden fegyelem nélkül, sőt épen azért elfordult lelkében az egyháztól az emberek nagy tömege, mert semmit se kívántak tőle és hagyták elernyedni a lelkét. Az élő egyháznak hősiességre kell hívnia tagjait és a Kereszt isteni vonzóerejével kell őket életre ráznia, hogy hatalmas szenvedélyt ébresszen bennük és alkalmassá tegye őket az Egyház áldásainak átélésére. Oda kell jutnunk, ahova a macedóniai gyülekezetek jutottak egykor, hogy “sok könyörgéssel kérték Pál apostolt, hogy a szentek iránt való szolgálat jótéteményébe és közösségébe fogadja be őket.” (II. Kor. 8—4.) Majd, ha ez az érthetetlen csoda természetes lesz a mi egyházunkban és a lajbizsebből bőven kitelő egyházi adóért káromkodva veszekedő atyafiak erősen fognak könyörögni azért, hogy engedtessék meg nekik önkényt mindenüket odaadni az egyházért és elsősorban önmagukat: akkor a magyar kálvinizmus nem lesz messze az Isten országától.”