Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-07-01 / 7. szám
17 szóltak, mintha veszett koboldok rángatnák a tornyok harangjait. A tanya csöndjét birkák bégetése, lovak nyerítése, tehenek bőgése verte föl. A béreslegények szilaj hajtással csörömpöltették szekereiket. Kurjantások, a gazda parancsai, lányok éneke, viháncolása töltötte be a levegőt. Aztán itt is minden megtalálta a maga helyét. A tehenek korpásvizet isznak, a disznók boldog röfögéssel esnek a mosléknak. A szekereket fészerbe tolják, a barmokat — már eleget ittak --_ fedél alá hajtják és lassan-lassan csöndesül a vidék. Már csak a széna ropogása, lovak dobogása, nyerítése, marhák bőgése hallik és nehéz, jóleső trágyaszag érzik. A béresek is mennek a vacsorához. Egy-egy lány éles visongása üt a csendbe. (Valamelyik legény kaphatta át a derekát.) A gazda az ispánnal még mindenüvé benéz egyszer; a fészerbe, hogy rendben vannak-e szekerek, az istállókba, hogy le vannak-e vakarva a barmok, van-e friss szalma mindenik alatt és friss széna mindenik előtt a jászolban. “A Tündér és a Mari csak nem akar ekét huzni, —_ mondja az ispán a gazdának. — A Borisnak még mindig nem kell a korpásviz, a Julcsa pedig véres tejet adott. Mondtuk is az ifiurnak, mikor leverte a fecskefészket a csűrnél!” Még egy ideig beszélgetnek — az elmúlt nap eredményéről, az eljövendő nap munkájáról — aztán nyugodalmas jóéjszakát kívánnak egymásnak és ők is mennek családjuk felé.... A sötétkék csillagos ég alatt, a kis fehérre meszelt házakban gyermek, legény, asszony, vénember-gazda és béres egyaránt, megelégedetten kanalazza a levest, vagy a töpörtyiis puliszkát, villázza a túrós csuszát, mártogatja a tokány erős levét. Megelégedettek, mert munkájuk szépen eredményezett. Nem volt hiába a sok Miatyánk, mégis csak szereti Isten az ő gyermekeit!.... És paraszt, gazda egyaránt nyugvóra hajtja fejét, uj erőt pihenve tagjaiba. Alszanak a becsületes munkától megszentelt lélek mély, nyugodt alvásával. Kint egy-egy bőgés, patadobbanás és kutyák ugatása hallik. Meg a nagy sötét csillagos ég dalol valami pihentetőt. ...És állnak a kazlak.... múlnak az órák. Még mélyebben borul az ég a földre, még sötétebb lesz. Marhabőgés, patadobbanás se hallatszik, csak egy róka oson nesztelenül a tyúkólak felé.... ....Kis füstszál csavarodik elő a nagy kazal aljából. Kicsi füstszál, hihetetlen füstszál. Hogyan született meg, soha senki meg nem tudja. Kipattant pipaszikra, gonosz ember bosszúja., vagy akármi., mindegy. ....Még alig látni1, de mindig növekszik, nagyobb és nagyobb lesz, feljebb és feljebb ér és egyszer csak kis láng csap ki gyökereiből. Mint jó falatot a kígyó, körülnyalja a szalmát, aztán belékap. Harapása nyomán vörös lesz az asztag, nagyobb lesz a láng és már veszett sebességgel ölel a tiiz... már mindenik kazal ég, de a síirii füsttől sápadtak még a lángok. Alig világítanak, de már sustorog, pattog az asztag. A gazda rémülten ugrik ki ágyából. Döbbent szemekkel mered az ablakra, honnan bevilágít a vörös rém, de már talpon van mindenki és alig tudják észbe kapni, hogy mi van, csak érzik, hogy jaj! és rohannak; vödör, csöbör, mosókondér, fecskendő a kezekben. — Gyorsabban, a mindenségit!.. jobban nyomjátok..... Lejebb a fecskendőt, te lator.... Oh jajjü... Isten, Isten!.... Vizet latrok, vizet!!!.... Egyetlen eszeveszett lihegés az egész tanya, fut, rohan, olt, jajgat és káromkodik mindenki. “Vigyázz a
