Magyar Egyház, 1926 (5. évfolyam, 1-12. szám)
1926-06-01 / 6. szám
13 zudták, hogy ők hódítanak és fölszabadítják a tótot. Persze, a becsületes, dolgos és békeszerető tót nép undorodva fordult el tőlük. Hamarosan átlátott a cseh szitán és ősi borúval mélázó szemében sírva nézett végig pusztuló völgyein. Azelőtt, a magyar világban kopanyicái, az irtványok is virágzó, nyájas ligetek és madárdalos berkek voltak; most, a cseh brutalitás a ligeteket és berkeket is kopanyicákká tarolta. Már Szuhá Horá-ra is rákerült a sor. Egy szép őszi reggelen a pompás kis fenyves helyén kopár domb képe szürkéllett le a ködös tájékra. A délceg fenyők ott feküdtek, mint ledöntött óriások, mint Szuhá Hóra trónjavesztett királyi szobrai, a földön, elnyúlva, mozdulatlanul, élettelenül. Aztán tengelyre kötözve hordták el őket Zsiványország felé. A moloch telhetetlen torka elnyelte Szuhá Hóra büszke fenyőit. Köröskörül a szűkszavú tót favágók izzadva és komoran végezték a hóhérmunkát. Olykor egy-egy ismerős öreg fenyőt meg is sirattak. De Flórián Pacek, az erdőirtás cseh intézője rájok vigyorgott. — Do cserta! Mit bőgtök? Egyetlenegy fenyő állott már csak, egyesegyedül a domb ormán, a kopanyica kellős közepén. Azért hagyták ott, hogy mig a nagy irtás tart, a munkások ráaggathassák szerszámjaikat, tarisznyáikat és fölösleges gúnyájukat. De most már vége a munkának. Az utolsóra került a sor. Pacek Flórián intett. Nagy, húsos, otromba kövér keze volt Flórián Paceknak. — No, az utolsót! A munkások azonban meg se moccantak. Az egyik a bekecsét ránghatta magára, a másik a tarisznyájával bajlakodott, a harmadiknak elszakadt a bocskorszija. Mindeniknek akadt hirtelenében valami sürgős dolga, de arra, hogy az utolsó fenyőt leteritse, nem szottyant kedve egyiknek se. Pedig Flórián Pacek ugyancsak biztatta őket. — Tíz szokollal többet kaptok óránkint. De a fának délre a földön kell feküdnie! A fa se délre, se estére nem feküdt a földön. Sőt másnap reggel, mikor Flórián Pacek kisétált Szuhá Hora-ba, az öreg fenyő még egyenesebben és még szilárdabban állt a helyén. Szinte hencegett, mintha Pacek Flóriánt ingerelné. — Hej, soho Boha tvojeho! — káromkodott Flórián Pacek. — Az istenieket! Hát igy dolgoztok ti? Hát nem megmondtam, hogy ki kell vágni ? Az emberek ügyet se vetettek rá. Mintha valamennyien megsüketítitek volna. Lecipelték a kivágott sudarakat a dombról az országúira és odaláncolták a lenn várakozó szekértengelyekre, szépen megtisztogatva a méltóságos, nagy halottakat, szekercével aprítva le róluk a fölösleges gallyakat. A délceg, öreg fenyőhöz, Szuha Hóra utolsó büszke őrállójához, hozzá se nyúltak. A tót falu alázatos és engedelmes természetű. De néha, esténkint összedugja fejét és másnap makacsul megszegi: — Nem! És akkor, ha darabokra vágják, akkor is csak ezt hajtja: nem! Mintha minden más szót elfelejtett volna. A falu közvéleménye nem a hideg zöld asztalnál terem, hanem a tüzes fehér kemence körül. És Turnyák közvéleménye már kimondta határozatát : — Jaj annak, aki arra a fenyőre fejszét emel! Jaj annak, aki hozzá mer nyúlni! * Florian Pacek mély gondokba merült. Szuhá Hóra büszke fenyőit
