Magyar Cserkész, 1984 (35. évfolyam, 1-4. szám)
1984-01-01 / 1-4. szám
16. oldal MAGYAR CSERKÉSZ Jó cserkészből — hős vadászrepülő „Egy idő óta errefelé minden vadászrepülő fegyvertényt vele hoznak vonatkozásban” — írja Debrődy György volt repülő századosról egyik volt tanára és volt csapatparancsnoka a második világháború alatt, a veszprémi piarista gimnáziumban. Ha egy magyar vadászgép lelőtt egy nyugati bombázót, „Biztosan Debrődy volt!” — mondták az emberek. Ha dicső harc után égve zuhant lefelé egy magyar vadászgép, „Ez a Debrődy gépe!” — rémültek el, akik látták. Persze, nem mindig ő volt, és amikor ő volt, élve került ki minden harcból. Ezekről beszélget volt cserkészparancsnokával, és elmond néhány érdekes történetet pilóta-élményeiről. Kettő különösen érdekes, ahogyan Debrődö maga mondja: „Az első: a III., a IV. és az V. cserkésztörvény megvalósítása volt.” A testvériség, lovagiasság és segítőkészség örök példája volt az a tett, amikor Debrődy Gyurkát, miután kigyulladt géppel ért földet Oroszországban, Kenyeres Miklós hadnagy megmentette a fogságba eséstől. Debrődyt már-már elfogták az oroszok, amikor Kenyeres leszállt melléje, felrántotta gépébe és hazarepült vele! Az oroszok csak tátották a szájukat, de a magyar bajtársak is, amikor az egyszemélyes gépben meglátták a leszálló két pilótát, egymás nyakán ülve! A másik esetről azt mondja, hogy sok cserkészemléket idézett föl benne. Ez is orosz földön történt. Egy légiharcban találat érte a gépét, és hamarosan érezte a füstöt, majd látta a lángnyelveket is a vezetőfülkében. Amilyen gyorsan csak tudott, leszállt egy erdőszélen, kiugrott a gépből és futás! Be az erdőbe. Az oroszok hamarosan a nyomában voltak, ő azonban bebújt egy halom őszi falevél alá — november volt — és az ellenség nem találta meg. A keresők dühösen tovább mentek. Reggel volt még, nem mehetett tovább, mert mindenütt orosz katonák vették körül. Bebújt egy szénakazalba, ahol jó lett volna estig, ha nem jöttek volna szénáért! Az egyik orosz még a csizmáját is megérintette, és kiabálva elszaladt: „Itt van! Itt van!” Debrődy elmondja, hogy ekkor ő is szaladt, az ellenkező irányba! A Dnveper folyó 15 kilométerre volt, odáig kellett sietnie. Egész nap étlen-szomjan, elcsigázva ért oda, nagyot ivott a folyóból és azt gondolta: „Ha ezen átúszom, megmenekültem!” Szőrmeruhája azonban nem volt alkalmas a vízre. Meglátott egy fejfát, rákötötte a szőrmeruhát, a hátára vette, és úszni kezdett. Meg is érkezett a túlsó partra. A vízből kiszállva énekszót hallott, aminek igen megörült, de hamarosan kiderült, hogy orosz katonák énekeltek! Köröskörül pedig őrség állt! Vigyázva kicsúszott a gyűrűből és tovább ment. De akkor ijedt meg igazán: nagy vízhez jutott, elérte a Dnyeper főágát! Tehát szigeten volt. A parton sok rohamcsónakot is látott, vagyis az oroszok már támadáshoz készülődtek! Ha előbb érik el a túlsó partot, mint én, akkor leszek csak igazán bajban —, gondolta Debrődy. Nem volt idő habozásra: újra fel a fejfát a szőrmeruhával, aztán neki a félelmetes, nagy Dnyepernek! Pedig már nagyon fáradt volt. Az oroszok is meglátták, és lőni kezdték. Jó ötlettel eloldotta a fejfát a ruhával, úgy úszott tovább. Sikerült a számítása, mert az ellenség a ruha nagy, sötét tömegét lőtte, így ő megmenekült. A túlsó parton egy kunyhót látott, utolsó erejével odavánszorgott, beesett az ajtón és elvesztette az eszméletét. Arra ébredt, hogy valami kibírhatatlanul égeti. Két orosz nő, egy asszony meg a lánya, feltették a tűzhelyre, hogy feléledjen benne a „befagyott lélek”! Aztán megetették, partizánnadrágot húztak rá, és jelbeszéddel megmagyarázták neki, hogy hol vannak a magyarok. A végén volt egy csipetnyi kellemetlensége, mert papírjai elúsztak a folyóban. Amikor az első magyar őrséghez ért, ott alaposan kikérdezték. Végül ide-oda telefonálgatások után igazolták, és ami a legnagyszerűbb volt, hazaküldték szabadságra! Debrődy György százados, a kiváló katona és cserkész nemrégen halt meg.