Magyar Cserkész, 1980 (31. évfolyam, 1-8. szám)
1980-05-01 / 5-8. szám
INTERJÚ BODNÁR GÁBORRAL: A VIRULÓ MAGYAR CSERKÉSZEI Nehéz meghatódottság nélkül a múltról, a kezdetről beszélni, hiszen mi magunk sem tudtuk, mire vállalkozunk. Jól és elevenen él emlékezetemben az első próbálkozás, amikor egy már sikeresen megrendezett passaui vezetőtábor után megnéztük az ott megjelent fiatalságot és próbáltam belőlük kiválasztani egynéhány lelkesebb, vezetésre alkalmas Sut, akikkel nagyobb dolgot is be lehetne indítani, mint talán egy vezetőképző tábor, vagy egy pár csapatnak az irányítása. Kérdés: Szóval, ez ugye a háború után közvetlenül történt Németországban és gondolom Ausztriában? Úgy van. Ezek voltak azok az országok, ahol százezrével éltek akkor magyar menekültek. Sikerült összehozni véletlenül 12 olyan fiatal nagyar fiút, akiknek csillogó szemük biztosíték volt arra, hogy áldozatokat tudnak hozni a magyarságért és a cserkészetért. Úgy is hívtuk őket annakidején, hogy ők a 12 apostol. Nagyon érdekesen, a világ legkülönbözőbb tájaira szóródtak széjjel és már akkor érdekesnek tűnt, hogy az ország — Magyarország — legkülönbözőbb pontjairól kerültek össze egy ilyen csoportba. K: Úgy volt akkoriban ugye, hogy inkább ideiglenesen csoportosultok, keresitek meg egymást, aztán később hazamentek? És nem így történt. Feltétlenül így volt. Hiszen akkoriban úgy beszélgettünk, hogy „majd a tavasszal”, „majd az ősszel”... Nos, ez a 12 fiú összeverődött. Ez volt a java annak az első vezetőképző tábornak, amit Passauban a Waldwerke-táborban tartottunk meg és egy szép nyári délután, 1946-ban a müncheni Simmern Schule udvarán gyülekeztünk és elmondtam neki, hogy jó lenne valami nagyobbat, valami szélesebbkörűt indítani. Bevonni egész Németország, egész Ausztria magyar menekült fiatalságát. K: De hát volt akkor pl. cserkészruhátok és volt valami pénzetek ahhoz, hogy szervezkedjetek, táborozzatok? Semmi nem volt. De amikor aztán szereplésre került a sor, amikor az úgynevezett németországi „béke jamboree”-t megtartottuk, akkor egy nagyszerűen kiállított magyar cserkészcsapat szerepelt már a magyar színek képviseletében. Minden láger, minden város magyarsága összeadta a még féltve őrzött cserkészruhákat, a jobb minőségű cserkész ingeket, a legszebb cserkész nyakkendőket. Kistafírozták a fiúkat, lányokat és egy olyan pompás cserkészcsapatot küldhettünk el, hogy mindenki csodájára járt, honnan van ez a kitűnő felszerelés? Meg is jegyeztük magunkban, hogy mi magyarok azért egy kicsit feltűnni mindig tudunk és szerettünk is. K: Valami pénzhez is jutottatok talán? Pénzhez is jutottunk, meg segítséghez is. Persze, furcsa módokon. Az egyik legérdekesebb ilyen eset, amit most az emlékezetemből hirtelen előások az volt, amikor elmentem a Magyar Segítő Szolgálathoz, amit még Ordódyné vezetett annakidején és mondtam, hogy egy nagy nemzetközi táborra készülünk és nagyon szükségünk volna bármilyen segítségre. Ő erre azt válaszolta, hogy „tudja, én nagyon szívesen segítem a cserkészeket, hiszen értem ennek a munkának a fontosságát, de ebben a pillanatban majdnem teljesen üres a pénztár és a raktár is. Az ígért amerikai segítség, meg német segítség talán egy-két hét múlva megérkezik”. Viszont ez nekünk már későn volt. Mire mentő ötletként azt mondta, hogy „nézze, ez ugyan nem egyenes dolog, de van nekem kb. 10.000 drb. amerikai cigarettám. Ha azt eladnák feketepiacon, akkor talán tudnának maguknak mindenféle kelléket, meg élelmiszert szerezni”. Úgy is történt, a cserkészvezetők hátizsákba rakták a cigarettákat és kiálltak a Möhl Strassera, ahol a feketepiac volt és mindenféle razzia-veszélynek kitéve, árusították ezeket a cigarettákat. Abból meg lehetett szervezni a tábort. K: Ez volt a hőskor. De következett 1948, amikor Magyarországon feloszlatták a cserkészetet és a nyugateurópai országokból pedig elindultak a kivándorlók a tengerentúlra. Tehát odáig nem volt ország, hanem éppen csak az emberek megállapodtak egy szusszanásnyira és aztán egyszerre a talaj kifutott a lábuk alól és mentek, Isten tudja hová. Hát hogy lehetett ezeket újból összeszedni, megszervezni? Éppen ezek az évek voltak, amiket említrettél, a döntő évek. Ebben az időben mértük fel, hogy a magyarság legnagyobb része a kivándorlás útját választja. Éppen ezért, lázas vezetőképzésbe kezdtünk. 1947-ben, 1948-ban talán tíz vezetőképző tábort is tartottunk a különböző zónákban. Akik ismerik a helyzetet és visszaemlékeznek rá, tudják, hogy mind Ausztria, mind Németország négy zónára volt felosztva és úgy az angol, mint a francia és amerikai zónákban rendszeresen tartottunk vezetőképző táborokat a különböző — egy környéken lévő — táborok ifjúsága számára. Akkorra persze már megalakultak az egyes lágerekben a cserkészcsapatok is. Könnyű volt szelektálni, könnyű volt kiválasztani az arra való anyagot. Nem merem állítani, hogy mind kitűnő vezetőjelölt volt, de miután a kivándorlás megkezdődött és vezetői kiképzést kaptak nagyon sokan, jutott abból a világ 17 országába elegendő vezető, akik legalábbis meg tudták kezdeni a munkát. Aztán akadtak helyettük rátermettebbek, alkalmasabbak, képzettebbek, de ennek a kezdeti hőskornak vezetőiből lettek azok, akik az eszmét átplántálták Argentínába, Brazíliába, 3
