Magyar Cserkész, 1973 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1973-05-01 / 5-6. szám
A „honkeresők” Soha olyan izgalommal nem készültünk még portyára, mint az áprilisira. Virágvasárnapra terveztük, mégpedig: kerékpár-portyát. A „Légy résen" jelvényünk t.i. kezd már elavulni, és szeretnénk a következőt minél előbb felvarrni. Márpedig egy honkereső cserkésznek le kell legalább egyszer 40 km-t bringázni, bocsánat, kerékpározni; hogy van-e kerékpárja vagy nincs, mellékes dolog! Már a tatárjárás idejében is kerékpárral bujdostak a magyarok a nádasban ... de lehet hogy nem egészen így volt, csak az izgalom miatt keverem össze a dolgokat. Szóval Noranéni jóelőre kijelentette, hogy ezután pedig nem fogunk fárrádozni hanem kerékpározni, és nem beszélünk slauchról meg ventilről, hanem gumitömlőről és szelepről. Nekiestünk Petrusszal a cserkészkönyvnek, szétszedtük Gábornak a biciklijét (már megint? mikor tanulod meg, hogy kerékpárnak hívják!), és mire szerencsésen újra összeraktuk, minden alkatrésznek tudtuk a magyar nevét. Akkor a szülőket kellett meggyőzni, hogy ebből nem lesz világvége, és előreláthatólag félig-meddig épkézláb fogunk hazaérkezni a portyáról. Következett a kerékpárgyüjtés; előkerültek a padlásokról és a pincékből a forgalmi múzeumba való legcifrább masinák, de a mamák féltve őrzött új, összehajtható kerékpárjai is; ezeket hordozták a papák autóval a világ négy tája felé, mig végre a csapatunkban minden honkeresőjelölt cserkészlánynak és fiúnak volt egy kerékpárja. „Pünkösdölö” a stuttgarti magyar evangélikus gyülekezetnél. A portya előtt egy héttel, szép meleg, napsütéses tavaszi napon, térképen megterveztük, ki honnan indul és kivel hol találkozik, hol jön össze az egész csoport, stb. És mi történt pénteken, két nappal a portya előtt? Havazott. 40 cm hó esett, olyan lett az egész vidék mint egy szép karácsonyi képeslap; imádkoztunk, hogy tűnjön el reggelre, de nem tűnt el, sőt jó hideg szél is fújt másnap. És már is futott a hír a riadóláncon: nem lesz portya! Láttatok már végtelenségig csalódott és elszonytyolódott cserkészeket? Azok voltunk mi, a Dobóistvánék. Dehát, ejnye, csak nem hagyunk kárba veszni egy cserkészmunkára szánt vasárnapot? Azért is lesz valami! Újabb riadólánc, express-levelek: gyülekező vasárnap reggel Noranéninél, tessék gumicsizmát és házipapucsot hozni! A kerékpárok otthon maradtak. Körülültük az asztalt, és szépen végig megbeszéltük, mi mindent kell a nyári nagytáborra elkészíteni. Ki Dobó Istvánék portyája. mit fog csinálni? Kopjafát kell faragni, népművészeti tárgyakat öszszegyűjteni a környékünkről, tábortűzszámokat betanulni, egy „emléktárgyhoz" ... ezt már nem árulom el, hogy mit kell csinálni; szóval nagyokat terveztünk. Közben elállt a szél és a havas eső. Uccu neki, papucsot le, csizmát fel, ki az erdőbe, ahol a lucskos hóban jóizűt számháborúztunk! Farkaséhesen mentünk vissza, ebédelni. Ebédután nótázni akartunk, illetve a „negvennyolcas tábortüzet" gyakorolni, amit május végén a stuttgarti magyar evangélikus gyülekezetnél adtunk elő. Erre Noranéni azt mondta, még hagyján, hogy feldúljuk a lakását, de hogy miattunk kidobják a lakásból, már nem tűri. Inkább elvitt a közeli katolikus templom gyűlési termeinek a pincehelységébe, ott aztán kiénekeltük magunkat kedvünk szerint! Játszottunk is, tréfálkoztunk; olyan hamar elmúlt a délután, hogy észre se vettük! De mégis maradt még annyi idő, hogy a lányok elővették hímzéseiket (magyar népviseletben akarnak megjelenni a jövő karácsonyi ünnepélyen!!), és gyakorolták a különböző öltéseket, míg a fiúk gitároztak. Esteledett már, amikor a szülők kezdtek telefonálgatni, hogy hol maradunk? Mire elhangzott a „csapat, oszolj!" — rég elfelejtettük az egész kerékpár-ügyet. Talán lesz még kerékpár-portya, de a vezetők most már „úsztatáson" törik a fejüket . . . Igen, talán a bujdosók nem kerékpároztak, hanem úsztak a nádasban . . . Krónikás (helyett most az egyszer Noranéni, de nehogy mégegyszer előforduljon!) 81. sz. Dobó István cs.csapat Stuttgart. — Bözsike, legyen a feleségem! — Nem tud okosabbat? — Tudok, csak az nem akar a feleségem lenni ♦ A vonaton utazik egy vadász. Kétcsövű puskáját úgy fektette a térdére, hogy annak csöve éppen az egyik utasra irányult. — Kérem, ügyeljen a puskájára — szólal meg idegesen az utas. — Könnyen el is sülhet. — Nem számít — hangzik a válasz. — Majd újra megtöltöm. A Két barát beszélget: — Az éjjel, álmomban, találkoztam a feleségeddel — meséli az egyik. — Bizonyára sok rosszat mondott rólam! — Tévedsz, egy árva szóval sem bántott. — Akkor az nem is az én feleségem volt! 7
