Magyar Cserkész, 1973 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1973-01-01 / 1-2. szám
(Folytatás a 4.-ik oldalról.) talika. Akkor még élt Petőfi. Sok volt a szúrás rajta. Pikaszúrás. Folyt a vére és mosolygott ... Péter jól tudta az utat. Nekivágtunk Héjasfalvának. S aztán felfelé ott a völgyben. Itt megállt Fadgyas bácsi. S az én szívverésem is. Levegőért kapkodtam s nekidőltem fejjel az ajtófélfának. Majdnem meszszirol hallottam Fadgyas bácsi hangját, amint mondta tovább. — Héjasfalva felett nem volt a nyomunkban kozák. Hátranyúltam, megtapogattam Petőfi fejét. Nem volt már benne élet. Pedig mosolygott, biztos, hogy mosolygott. Péter verte a lovakat, mint a bolond. Csak este felé álltunk meg Székelykeresztúron. A Hallerkriptába tettük Petőfit, csak úgy koporsó nélkül, véresen. S aztán Péter verte a lovakat tovább, a Hargita felé ... Csak nem aludtál el ? + Nem aludtam. Csak nehéznek éreztem minden tagom. Mintha megigézett volna valaki, vagy valami. De aztán magamhoz tértem. — Nem méssz haza? — kérdezte Fadgyas bácsi. — Haza, Magyarosra? Nem úgy kérdezte, mintha sürgetne, csak úgy két szippantás közben. Nem is gondoltam rá. Pedig gondolhattam volna. A Mikókollégiumban már kiadták a karácsonyi vakációt. A többi bennlakó kisdiák már mind hazament, szerte a falvakba. Csak én maradtam, mintha lenyűgöztek volna. De aztán egyszerre felálltam és csak ennyit mondtam: — Megyek. Fadgyas bácsi erre nem szólt semmit, csak lassan felállt. A pipát kivette a szájából és aprókat sóhajtott. Bement és egy darab kenyeret, almát nyomott a kezembe. — Az ilyen kicsi legény, mint te, mindig enni szeretne, — mondta és megsimogatta a fejemet. Az állomáson megvártam a Csíkszereda felől jövő vonatot s felszálltam. A második állomáson, Uzonban le kellett volna szállni. Ez volt legközelebb Sepsimagyaróshoz, a falumhoz. De nem szálltam le. Vitt a vonat. Homlokomat a jeges ablakhoz szorítottam, az állomásokat számoltam — Kökös, Prázsmár, Szászhermány .. . Brassóban éppen indulófélben volt egy vonat, Kolozsvár felé. Arra léptem fel, vidám kofák közt hágtam át, üres kasok közt nyomakodtam. Mindent eladtak n kofák, be nem állt a szájuk. Magyarul, románul, szászul beszéltek — egyszerre. Tudtak azok minden nyelven. Héjasfalvánál újból kibukdácsoltam köztük. Félórás várás, amíg jön Segesvár felől a vonat. Székelyudvarhely felé. Zsibbadtan néztem a fehéregyházi síkot, ahol Petőfi elesett. így, hóborítottan még síkabbnak látszott, mert még az útmenti árkok is eltűntek. Az udvarhelyi vonatnak olyan kis mozdonya volt, amivel talán még én is eljátszadozhattam volna. Pöfögött és nagyokat nyögött, kerekei egyhelyben forogtak, — alig-alig indult el. Székelykeresztúron leléptem. Alkonyat tájt járt az idő, a holdfényben füstöltek a zsindelytetők és a módosabb kémények. Sohase jártam azelőtt Keresztúron. Nem jártam én sehol. Szentgyörgyön túl. Kérdezősködni se mertem, csak úgy találomra kerestem a temetőt. Lázasan futottam a városka körül. Azt sejtettem, hogy a temető csak a városkán kívül lehet. Ahány temetőt eddig láttam, mindig úgy volt. Mire megtaláltam, sötét este lett. A hold felhők közt bujdokolt. Sírhantok közt botorkáltam, ijedten torpantam meg minden neszre, csak a távoli kutyaugatás bátorított, az ismerős lény hangja. Sokszor elestem a sírhantok közt, rögtön újból felpattantam s dideregve néztem szét, oldalt és hátra is. Csak futva jártam, ziláló tüdővel, lábam süppedt gödrökbe csúszott, fejfákba vertem a vállamat. S aztán szaladtam újra tovább. Csak éppen a Haller grófok kriptáját nem láttam sehol. A kopott betűket úgyse tudtam kiolvasni a sötétségben, de arra gondoltam, hogy a Haller kripta csak díszes lehet. Valami állat ugrott fel előttem, nyúl, vagy macska lehetett, erre megfordultam s lihegve igyekeztem, amerre az utat sejtettem és amikor megtaláltam, vissza az állomás felé. * Csak másnap vergődtem viszsza Sepsiszentgyörgyre. Eigész éjjel várótermekben ültem, két vonat közt. A székelyeknek akkor is nehéz volt, kacskaringósabban nem juthattak a szomszéd megyébe. — Nincs Haller-kripta, — mondtam fuldokló zokogás közben, ahogy Fadgyas bácsi küszöbét átléptem. — Nem találtam meg. . . A vén ember tapogatva nyújtotta felém a karját és átölelt. Oda szorított magához és simogatta a fejemet. — Lázas vagy, — mondta. — Várj, mit adjak neked? Asztalán ott állt egy parányi karácsonyfa. Rajta néhány alma, dió. Ezeket szedte le és felém nyújtotta. Tapogatva, bicskaéllel nyitotta szét a diót. a szikokat a markomba tette. Közben biztatott: — Ne búsulj, szomszédotoktól a félszemű Dávid itt van szánostól-lovastól. Mondtam neki, ne siessen, mert te is megjössz (Folytatás a 7.-ik oldalon alul.) 6.
