Magyar Cserkész, 1973 (24. évfolyam, 1-8. szám)
1973-01-01 / 1-2. szám
Petőfi Sándor (1823-1849) 150 évvel ezelőtt, 1823 január elsejére virradó éjjel született Petőfi Sándor, s éppen ezért az 1973-as esztendőben többet foglalkozunk vele: a költővel, az emberrel. Petőfi neve a magyar tudatban egyenlő a költővel. Más költőket elfeledhetünk, az ő képe elevenen él minden magyar lelkében. J\ kolto 1848-ban. Barabás Miklós egykorú rajza Nem akarjuk méltatni Petőfit, ez a kis lap nem alkalmas erre. De felhívunk minden egyes cserkészt: ebben az évben olvassa el Petőfi életrajzát és olvasson annyi Petőfi-verset, amennyit tud. Nem nehéz Petőfit olvasni,-a nép nyelvén írt, egyszerűen, minden cicomát kerülve. * Nagy költő volt. Nem lehet összehasonlítani sem előtte élőkkel, sem utána következőkkel. Petőfi csak egy volt és marad mindörökké. Üstökös volt a magyar történelem és irodalom égboltján. Fénye bevilágított mindent. Rövid életében nem tudott megalkudni senkivel és semmivel. Robbanékony lelke nem tűrt semmiféle szűk keretet. Eszményekért élt — és halt meg. Micsoda élet volt! És micsoda halál! Mindössze 26 éves volt, amikor az erdélyi Segesvár és Héjasfalva közt, a fehéregyházi síkon valószínűleg egy kozák lándzsa kioltotta életét. Az orosz hadak siettek az osztrákok segítségére, hogy leverjék a magyar szabadságharcot. Petőfi maradhatott volna felesége szoknyája mellett, vagy valahol Pesten, nem kellett volna részt vennie a végső csatában. Bem tábornok, a legendás vezér különben is hátraparancsolta, meg— A Haller grófok kriptájába vittük Petőfit! — ismételte Fadgyas bácsi és reszkető, bütykös ujjaival idétlenül simogatta hófehér szakállát azon a tájon, ahol megbámult, mert odáig ért a cserép-pipa kupakja. — Keresztáron? — kérdeztem, de csak suttogásra telt, annyi is alig fért ki a torkomon. — Keresztáron. — bólintott Fadgyas bácsi, aztán egy darabig csak a pipája szortyogását hallgattam és a saját szívem dobogását. * Fadgyas bácsi nagyon vén volt. Ott lakott Sepsiszentgyörgyön, ahol a kávéház és a megyeház felől jövő utca összeért és nekikanyarodott a hegynek, a baromfipiac felé. A küszöbön ültünk ketten, az utca felől, de én nem néztem semmit csak öt. Felém fordította a fejét, de nemigen láthatott engem, hályog borította mindakettőt. Pedig régen sokat látott. Még azt is, amikor Gábor Áron először sütötte el az ágyúját. Ha nem talált volna vele célba, ő állt volna az érccső elé — ilyen ember volt Gábor Áron, az ágyúöntő. Abban az időtájban Fadgyas bácsi olyan gyermekféle lehetett, tiltotta neki, hogy az amúgy is reménytelen ütközetben résztvegyen. De Petőfit nem olyan anyagból gyúrta a Gondviselés, hogy gyáván megfutamodjon. Azt kívánta amúgy is, hogy harcban száguldó paripák tiporják össze (lásd: Egy gondolat bánt engemet c. versét). Valószínűleg tömegsírba temették. Valószínűleg! De nem biztos. A MCs. szerkesztője gyermekkorában a Székelyföldön kereste Petőfi sírját, — mint annyian mások —, erről szól a most következő írás. akinek akkoriban hátul lett volna a helye. De ő inkább legelői járt és 1849-ben még honvédnek is bevették. Nem éppen annak, ő gurította az ágyúgolyókat Gábor Áron egyik ágyújához. Néha még a kanócot is tarthatta. Olyan füstös volt harcközben, mint akármelyik honvéd. Ott volt a fehéregyházi csatában is, ahol Petőfi elesett. — Péter volt a neve. — rebegte alig hallhatóan maga elé, — úgy-úgy, Péter. .. — Miféle Péter? — kaptam fel a fejemet. Nem felelt mindjárt. Szippantott hármat is, aztán ütögette a fejét, mintha az emléket költögetné. — Hát a galambfalvi szekeres, akivel felemeltük Petőfit, — mondta végül. — Azért rendelték ki Pétert, hogy hordja hátulról az ágyúgolyót és amire a tüzéreknek szükségük volt. Az ő szekerére emeltük Petőfit, nem volt nehéz. Belehengerítettük a saroglyába, a széna tetejére. S aztán a lovak közé vágtunk, mert annyi volt a kozák, mint a ros(Folytatás a 6. oldalon.) Sziporkázó csillag alatt 4.
