Magyar Cserkész, 1969 (20. évfolyam, 1-12. szám)

1969-04-01 / 4. szám

Emlékezés Budapestet magunk mögött hagyva, a miskolci műúton egyre csökken a forgalom. A mogyoródi dombról már látszik Gödöllő. Az utszéli akác­soron át a Jamboree egykori terüle­tének része tűnik fel. - Ketten ülünk a kocsiban, nézzük a rég nem látott tájat és gondolataink Teleki Pálnál járnak. - Itt lovagolt tova délcegen 35 évvel ezelőtt Bi-Pi­­vel együtt, itt mutatta meg büszkén a cserkészet megalapítójának, mire képes a magyar cserkészifjuság. A kocsi robog velünk tovább. A volt királyi park kőfala szürkén su­han el mellettünk, a parkban tábo­rozó cserkészek vidám kacaja rég elhalkult már. Egy pillanat még s már is átfutottunk a vasúti sinekea Jobbra a vasútállomás, hol egy em­beröltővel ezelőtt a sárga-nyakken­­dös cserkész-rendőr irányította a Jámboráéról Pestre visszaözönlő lá­togató tömeget: "Nyugati pályaudvar­ra — a Keleti pályaudvarral", "Nyugatira - keletire - nyugatira - keletire". Hol balra, hol jobbra lendült a karja. - Nyugatira - ke­letire, - mintha ezt ismételné a kocsi is, ahogy rázkódva átgurul a pályatesteken. A sineken túl a volt premontrei gimnázium hatalmas park­ja. A "Kisfiutábor" apródjai rég szétszéledtek! Nyugatra? Keletre?­­Ki tudná megmondani? A kocsi egyre gyorsabban fut, mintha érezné nyugtalanságunkat. Feltűnik a máriabesnyöi templom,ide igyekszünk: a temetőbe, Teleki Pál sirjához. A templom mögött le­térünk a műútról, vagy száz méter után elérjük a temetőt. A kocsit az akácos árnyékában hagyjuk, a reggeli órákban is már jó meleg van. A felhőtlen égen erősen süt a nap. Magyar nyár. Csend, nyugalom.Mesz­­sze távolról halk kopácsolást hal­lani csak. A veröfényes magyar nyári reggel nyugalma mindenütt.Ta­nácstalanul nézünk szét, sehol senki. Egyszerre csak egy nénike tűnik fel az utón; erre tart. Megkérdezzük, hol a Teleki Pál sirja? "Tessék ké­rem, itt a kis utón a dombra fel menni, aztán ott mindjárt megtalál­ják". Szépen megköszönjük. A vá­lasz oly természetes volt. Hisz nincs is abban semmi csodálatos, hogy két idegen érdeklődik. Csak nekünk cso­dálatos az egész: sehol senkit se láttunk s mégis ebben a hihetetlen nyári csendben, mintha valaki várt volna ránk, - kik két kontinenst re­pültünk át, hogy ide érjünk, - s meg­mutassa a keskeny, göröngyös utat, mely a célhoz viszi A kopácsolás elhalkul. A nyári csendet csak egy-egy pacsirtafütty tö­ri meg. Meredeken visz fel az ös­vény. Jobbkézről szépen ápolt apáoa sirok, majd pár dőlt kereszt. Az u­­tolsó méterek, mintha órákig tartaná­nak. Fürkészve keressük a sirt. A fák mögül, egy kis tisztáson, hirte­len feltűnik a cserkészliliomos fa­­keresztl "Itt van!" Az izgalmat meg­hatottság és kegyelet váitja fel. Itt állunk a nemzet nagy mártírjának, if­júságunk példaképének sirja előtt! Nem túlméretezett márvány pantheon, nem hatalmas szarkofág, nem feltűnő siremlék, csak egy egyszerű fake­reszt! Cserkészliliommal. Az el­hunyt kívánsága szerint. A siron fehér liliom virágzik. A kereszt törzsén árvalányhaj csokor. Csend. Végtelen csend. Itt pihen ő, ki sem "keleti", son "nyugati" esz­mék szolgálatában nem állt, hanem izzíg-vérig magyar volt! Kinek leg­főbb célja a nemzet szolgálata volt. Ki mártírhalálával is népe érdekét akarta szolgálni. A becsületesség mintaképe. ■A mi feladatunk" - mondta mint politikus- "ezekben a rettenetes i­­dökben a világgal szemben az, hogy megtartsunk egy nemzetet a világnak." — 5 —

Next

/
Oldalképek
Tartalom