Magyar Cserkész, 1967 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1967-03-01 / 3. szám

Nyár volt, sárga és piros bokrétákat dajkált a szellő Róma kertjeiben, amikor San Pietro Lépcsőin zsákokba és matracokba csavart márványszobrot emelgettek hangos munkások Naria della Febre kápolnája felé. Recsegett, ropogott az emelődaru. Este lett, mire a keserves munka után az oltár fölé helyezték a szobrot.

Három emb^r állt az oltár mellett. Az egyik a biboros kövér, mosolygós és öszhaju, a másik sápadt arcú, csontos állu, kékszemü, finorruháju Jakopo Gallo a bankár és a kutyabőrcsiz - más szobrászlegény. A takarót már lefejtették a márványról.Egy munkás tollseprüvel azt gondosan leporolgatta. Hárem ember szeme áhitatos gyönyörűséggel nézte a gyönyörű szobrot. Jóleső mosoly és megelégedettség ült az arcokon. Kettő csakhamar eltávozott, a kutyabőrcsizmás szobrász még ottmaradt a kápolnában.

Békével szivében,úgy mint egy atya jó gyermekét, mégegyszer \'égigmustrálta a kész szobor-müvet. Hirtelen megrezzent, néhány idegen jött a kápolnába és hangosan beszélgettek. A szobrász az oltár mögé húzódott.

A himlőhelyes kereskedő vitte a szót: "Ez

aztán a munka, ez aztán a szép szobor, nézd csak a kezeket, nézzétek a ruhákat, az arcokat és ezt a finom faragó munkát."Ez már igen, bólongattak a többiek, soha szebbet művész nem formált. De nem is csoda, folytatta az egyik fiatal, hogy ilyen szép, hiszen a mi Gobbónk, a jó milánói Gobbónk faragta. Csak ő tud igy bánni a nyers márvánnyal. Az oltár mögé húzódott szobrász elsápadt, lábai reszkettek, keze ökölbe szorult, kiáltani akart, de szája kiszáradt, nyelve nem mozdult. Mire

feleszmélt a milánóiak- 21 -