Magyar Cserkész, 1967 (18. évfolyam, 1-12. szám)

1967-01-01 / 1. szám

A szakadék sötétlö mélyébe zuhant a szerencsétlen patak. Éles sziklák hasogatták szét leestében és jajgatásától visszhangzott a bérc. Aztán egy része a szakadék legmélyén izzó -porrá zúzódva, fehér páraként gomolygott fel a szakadék nyirkos,dohos levegőjébe.

Na de hát a szakadék fenekén sem lelt nyugvást a patak. Egy helyütt ocsmány barlangnyilás tátongott előtte. Ebbe kellett belezuhognia.

A barlang pedig nem volt más, mint a csúf Bányarém tanyája. A barlang szájában hallotta a patak, amint a denevérek cincognak. Sziklás, sivár, virágtalan, füvetlen, nyiroktól sikos partján undok sárga-fekete szalamandereket látott csúszkálni. Brrr!

Úgy undorodott, úgy zokogott szegény, napfényhez, madárdalhoz, erdőzugáshoz, virágsusogáshoz szokott patak, ott a bércnek szörnyűséges, vaksi gyomrában,ahogy tovavergődött.

Hát egyszerre csak töpörödött, hosszú, penésztől zöldes szakállu öreget vesz észre a patak útjában. Mégpedig annak a mécsesnek a világánál, ami az öreg övén lógott.Mondjam-e, hogy ez a penészes szakállu öreg volt a Bányarém?- Ejnye, ebfattya! Mit vinynyogsz, nyavalyogsz itt a birodalmamban annyira, hogy a fülem sérti? - kérdezte az öreg a pataktól.- Jaj, - jaj, bizony! - siránkozott a patak. - Mindig sajnálni fogom, hogy nem hajlottam jó pajtásaim, a virágok szavára és nem maradtam fönn a napfényes, madárdalos erdőben, az ő bájos társaságukban!- Micsoda? - dünnyögte az öreg. - Rongy erdei virágok társasága után epekedel? Virágokat százszor szebbeket,csillogóbbakat találsz itt az én birodalmamban. És az én virágaimnak nem koszló-foszló-hervadó a gúnyája, hanem bizony örökóletü. Idesüss!- 16 -