Magyar Cserkész, 1966 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1966-01-01 / 1-2. szám
Mikor a fejedelem gyengéden megérintette vállát és dördülő, érces szava tiszteletteljesen felzengetts - Hivattál, Apámuram! - szeme büszkén, élénken megcsillant egy pillanatra, boldogan gyönyörködve délceg sarjában. Kézlegyintéssel elküldőtte a körülöttük szolgálatkészen figyelő boncokat. Egyedül maradtak a hegytető peremén. Hallgattak mind a ketten. Árpád alakja szálfaként fúródott az éjszakai homályba és a megroskadt Almos magába görnyedt megint. Távolról mozdíthatatlan sziklarögnek hihette volna a szemlélő. Egyszerre fiára fordította ráncszántotta homlokát:- Árpád... hazaértünk! - mondotta csodanézöen. - Ez a föld Attila király földje, igaz jussunk! Velünk ideszálltak a hat turulok, kik elmenének a Karddal Csaba vezérünk serege előtt. Látomásban láttam az imént. Sebes röppenéssel repült hozzájuk a hetedik, amonnan a kincses Bizánc iránya felől és aztán csattogó csapdosással vissa-visszavijjogva elszárnyalának nyugat felé. A régi jóslat ime, teljesedett, mi vagyunk a Kard, uj választott népe! És ón látom, a Kard sem.dicsőségben, sem vészben-gyászban, nem hagyja el a nemzetet. Osztályosa lészen sok századéven át, mig a penge egyszer majdan ekevassá változik. De addig még nehéz, zeg-zugos, rögös utat kell megjárnia a nemzetnek. A fényt árny követi, a győzelmet romlás, néha már-már kialszik a magyar láng, de aztán újra felcsap diadalmasan, - igy kell lennie, ez a rendelés! - Kezét az országszerző fia felé emelte, mormogása elhalkult, már csak suttogás volt inkább:- Megáldalak!.., És most menj", indulj el az utón, amint a fölöttünk lakozó kivánja! Árpád léptének csikorgása lassan beleolvadt az örök nyugovóra intő kiáltozásába és Almos a főtáltos Urtisztelő kürtölése hallatán felsóhajtott, miként a vándor, ha megpillantja az otthoni tüzeket. Nemsokára hullani kezdett a hideg éjharmat és Kába, Almos vén fegyverhordozója urához sietett:- Vezérem - szólogatta, - ébredj! Jer sátradba, szemerkél a harmat. Álmos nem felelt s mikor Kaba ébresztőén karjához ért, sikongva tört ki belőle a fájdalom, mert hideg volt, élettelen. Az öregvezér lelke magányosan, észrevétlenül őseihez tért. Lenn a völgyben pedig már szerszámozták a vitézek nyihogó paripái - kát, hogy elinduljanak a Nagy Magyar Utón... Árpád hadai kitérithetetlen lendülettel elfoglalták a munkácsi pihenő után Ung várát s ezzel a viadallal megkezdődött az a roppant fényárny játék, melyet magyar történelemnek neveznek. Mihamar uralmuk alá hajtották a Felső Tiszavidókét és Árpád a derékhaddal gyors ütemben nyomult elörg, Zalán bolgár fejedelemmel kötött egyessége alapán, egészen a Sajóig. Ezalatt Bors vezér felszáguldott a Hernád mentén, nehogy a hegyvölgyes tájékról háttámadás érje az Alföldre vonuló magyarságot. A Sajónál Tas és Szabolcs, valamint Huba meg Töhötöm vezérek két seregrésszel elváltak a fejedelem hadától, hogy a Tiszán átkelve megütközzenek a Bihar környékét birtokló Mén Maróttal. Tas Szabolccsal karöltve kevés küzdelem árán meghódította a Szamos és a Sebes Körös között elterülő országdarabot és visszafordult, hogy csatlakozzék a mind előbbre nyomuló Árpádhoz. Töhötöm ellenben továbbhatolt és megvetette lábát Erdély földjen. A Buna-Tiszaközi bolgár fejedelem, Zalán, egyre aggodalmasabban szemlélte a magyarok térhódítását. A saját erejére támaszkodva nem mert tengelyt akasztani kellemetlenné váló szomszédjaival, tehát segitsóg után- 7 -
