Magyar Cserkész, 1966 (17. évfolyam, 1-12. szám)
1966-07-01 / 7. szám
BAJNOK BÉLA A törékenytestü, sáppadtarcu herceget nézte minden szem a teremben. Kázmér herceg szembenézett híveivel, sorra megpillantotta a jó lengyel urakat, majd hirtelen ökölbe rándult a keze, ráncokba torzult az arca s elkeseredett hangon kiáltotta a terem csendességébe:- Lengyelországért pedig százszor is meg kell halnunk! Értitek, urak? Százszor isi A lázadókra pedig karó var! Mit ér az élet haza nélkül? Az utolsó szavakat már szinte önkivületlenül üvöltötte. Sárga arca piros lett, az erek kidagadtak homlokán, hirtelen a szivéhez kapott s aléltan rogyott vissza nyersszinü tölgyfaszékébe. Az urak felugráltak s a herceghez rohantak. Nagy volt a riadalom a vadászházban. Többen vizért kiabáltak, de a nagy zajongásban nem lehetett hallani egyetlen érhető szót sem. Orvosra senki sem gondolt. Honnan is vennének orvost az erdő mélyén,ahol az emberi kéz nyomát csak a deszkából, gerendákból épített,egyszerű vadászház mutatta. A Pilica völgyében nagyon szeretett vadászni a herceg. Részt vett bennük az egész udvar, az egész lengyel nemesség, messzi .földek hercegei, a mazóviak, litvánok, pomeránok hűbéres fejedelmei is seregestől. A herceg csak nagysokára kezdett magához térni. Az urak arca felragyogott s a mazóviak fejedelme örömében el is kiáltotta magát:- Él a herceg! Éljen Kázmér! Az urak rákiáltották az éljent, de olyan hangosan, hogy ettől a kiáltástól végkép magához kellett térnie a hercegnek. Diszesen hímzett, szőttes ruhájába törülte izzadt homlokát, azután igy szólt:- Köszönöm...köszönöm jó urak... Megbocsássatok...elfogott az indulat.. Hogyne! A pomerániai fejedelemnek apám, a király földet adott, kiváltságokat és rangot... Rokonának tekintette... Most újra pirosodni kezdett a herceg arca. Jánusz, az öreg vadászmester, aki már sok elnyűtt vitézi öltözettel azelőtt, a herceg rövidnadrágos, játékos gyerekkorában is apja helyett apja volt Kázmérnak, szólásra jelentkezett felemelt karjával. A herceg intett, hogy beszélhet.- Hercegi Ha szabad ősz szakállam s bajuszom között, de szivem legmélyéről kimondanom, amit gondolok, hadd szóljak! A herceg jóságosán, szeretettel nézett az öregre.- Hivasd be, uram, újra a pomerániaiak hirnökét - mondta az öreg Jánusz. A tarisznyás, lovonjáró hirvivö meglepetve látta az urak villogó tekin -tétét s a herceg beteg arcát. Félénken nézett körül a teremben, majd derékbagörnyedve maradt a herceg előtt. Jánusz mester folytatta:- A pomerániai fejedelem visszautasitotta kegyes meghívásodat a vadászatra és megfegyeget, hogy haddal támad reánk... Igaz-e hírnök? A hirnök fel sem mert tekinteni, csak lóbálta fejét a föld meg dereka között.- Megtagadja az adófizetést is... Igaz-e hirnök? Ezekre a szavakra néhány hevesebb vérü lengyel felugrott helyéről, de elfojtották indulatukat... illetlenség lett volna Kázmér jelenlétében minden dühös kifakadás.- Uzend meg a hűtlen és vakmerő fejedelemnek, Kázmér herceg - beszélt tovább fennhangon Jánusz, - hogy nem illő, amit tett! Alnok hűtlenség ez, amit a lengyel nem tűrhet el! Parancsold meg neki hűbéres uraként, hogy ujholdra Krakoviban legyen. Élő szavával adja elő kívánságait. Szavaddal biztosítsd a fejedelmet, hogy nem lesz bántódása sem ide-, sem odautjában. Ha pedig ujholdra meg nem jönne a pomerán, a megáradt patakok visszahúzódása után mi megyünk látogatóba őhozzá, de... éles karddal és szablyával... Ebből érteni fog!- 9 -
