Magyar Cserkész, 1964 (15. évfolyam, 1-12. szám)

1964-01-01 / 1. szám

Hozzád, Veled, Neked,

Mondani egy utolsó éneket,

Imában ömleni Eléd,

Legutolsó, de hűséges cseléd...!

De jaj! ha nem igaz!

Szobám csupa por,

Kertem csupa gaz,

Csupa lelógó tört faág,

A templom messze, a könyv nehéz,

Olomcsizmában toporog az ész.

Es mégis, mégis, 0 van itt,

Immár tőlem el nem veszik.

Nap nap után, éj éj után En Téged hivlak, Miatyánk.

De mire jó

Egy lámpástalan rádió?

Hogyan szólitsam az Ég urát Egy siketnéma Miatyánkon át,

Ha szói közül minden második Alattomosan elrejtözködik!

Bénult napokon, izzadt éjeken Az értelem is értelemtelen,

Értelemtelen és imátalan, - Magam vagyok, egészen egymagám,

De talán mégis volna valami Helyettem hinni, vallani.

Nevemben felimádkozó Karikás kis szentolvasó,

Egyetlen társam aki vagy,

Karikagyűrűm, el ne hagyj!

De nem hagytalak-e Téged el én,

Szómmal, amelyből kialudt a fény?

Szivemmel, amely csupa -seb,

Elmémmel, amely űrnél üresebb?

S nem hagytam-e el Veled együtt Azt,

Aki az űr fölött virraszt?

Mit felelek, hisz nem tudok felelni:

Mit felelhet Mindennek a semmi!

Akarom élni az egész hitet,

Szeretni, ahogy Isten szeret,

És bizni, bizni akarok Abban, amit a Krisztus hozott.

Nem érzem, nem is gondolom,

_____De akarom,akarom,akarom.______Pilisliget 19Ó3 aug.1-5

Sik Sándor utolsó verse: A NÉMA KIATYÁNK-11-