Magyar Cserkész, 1961 (12. évfolyam, 1-12. szám)

1961-06-01 / 6. szám

ígérek mezejének azt a tájat hivják, ahol a Berettyó a Bihari h^yek közül kiszalad az Alföldre. Áldott búzatermő föld az, csak fölszántani nehéz.Lépten­­nyomon poriadé csontokba, rozsdás va­sakba, törött páncéldarabokba akadozik az eke.- Nagy temető lehetett itt valaha - emeli m^ ilyenkor a kalapját a szántó­­vetö ember. Nagy volt biz az: egy egész nemzet temetkezett bele valamikor.Mégpedig vi­téz és hatalmas nemzet: a nyilazó bese­nyőké. A besenyő nép atyafi volt a magyar­ral, ae nagyon rossz atyafi. Csak a nyelve volt rokon a két népnek, a lelke nem. A magyar már akkor templomot épí­tett az Istennek, házat magának s hazá­jának hivta a főidet, mely kenyeret a­­dott neki. A besenyőnek nem volt hazá­ja, kóbor nép volt, sátor alatt élt,me­zítelen kard képében imádta az Istent. Nevét rettegte minden szomszédja, mert a besenyő szilaj volt, mint a pusztai farkas, ravasz, mint a róka, gyors mint a sályom. Utoljára László király idejében lá­togatták meg a magyar földet a besenyő atyafiak. Véres arcú hirnök lihegve je­lentette érkezésüket a királynak.- Ha Isten velünk, ki ellenünk?- öl­tötte fel páncélját nyugodtan a szent király és összekürtölte fegyvereseit. Mire Várad alá értek a magyarok, ak­kora a martalúc had fölprédálta Erdélyt s már a bihari hegyeken gyújtogatta az erdőket. A föld népe jajveszékelve buj­­dokolt a vad harcosok elől és térden állva könyöigött László királynak:- Fordulj vissza, urunk-királyunk ! Csekély erőddel a halál torkába igyek­szel. A besenyők annyian vannak, mint a sáskák.- Ha Isten velünk,ki ellenünk?- kér­dezte megint a szent király,s elszántan vezette kis seregét a Berettyó völgyéig. Éppen napszállat idején értek oda s a király át akart úsztatni a folyócskán mikor a keresztsz^i monostorban meg­csendült az esti harangszó.A király le­szökkent paripájáról és példát mutatva vitézeinek, könyörögve emelte fel sze­meit az égre.- Urunk Istenünk, te vagy a mi kar­dunk, te vagy a mi kelevézünk. -Abban a pillanatban olyan rémületes üvöltés verte fel a napszállat csendjét, hogy maga László király is riadtan ka­pott hatalmas csatabárdjához. Az imád­ságban megriasztott sereg pedig ijedten rebegte: - A besenyők! -Hirtelen körös-körül kigyulladtak az erdők és vérvörös világot vetettek a besenyő csordára, amely lopva kerítette be a magyarokat. Tengersokan voltak, szinte hajladozott alattuk a föld s nyers kacagásukat borzalom volt hall­gatni. A besenyők fekete tömegéből n^y­­hamar kivált egy marcona harcos s kezé­be ragadva egy égő fenyöszálat, odado­bogott a magyarokhoz. Azok pedig utat nyitottak neki a királyhoz, mint követ nek szokás.- Azt üzeni neked királyom,hogy rakd lábához fegyveredet-mondta gőgösen. Szent László pedig megsuhogtatta fa.­­kézzel rettenetes csatabaruját és mo - solyogva felelt: - Azt üzenem királyod­nak, hogyha olyan nagyon szeretné fegy­veremet, vegye el.­Ebben a percben egy egérke szaladt vfeig a király biborköntösén s apró lá­baival fölkúszva a csatabárdra, megte­lepedett annak a hegyében.- Bossz jel!-súgtak össze László vi­tézei, de a király megint csak azzal feddte meg őket:-Ha Isten velünk,ki el­lenünk? - Az Isten messzebb van ám,mint az egerek-nevetett a besenyő, s vissza­ment az üzenettel a többiekhez. László király azonban mintha megfe­lejtette volna a veszedelmet. Végighe­­vert a fűben és kedvtelve simogatta az egerecskét. Olyan otthon érezte magát a király tenyerében, akár a fészkében. A csodálkozó vitézek közül végre a fehér hajú Bese nádor odaállt elébe.- A besenyők elcsendesedtek,királym. Csak az örök virrasztanak a tábortűz ék­nél. Hátha keresztülvághatnánk magunkat 1- Nincs még itt a mi óránk-nézett faL a király a csillagos égre, s azzal ki­eresztette tenyeréből az egerecskét. A kis állat cincogva tűnt el a fűben de kisvártatva megint előkerült,mégp^jg másodmagával. Nekivágtak a tücsökmuszi­­kától hangos mezőnek. Bese nádor nemsokára ma^int odaállt a király elé. Engedelmet kért,hogy kö­zelebb lopódzhasson a besenyőkhöz. Meg akarta lesni,mit terveznek.-Eredj!- in­tett neki a király. A nádor alig egy dárdahajitásnyira ijedten fordult visz­­sza. - Uram-király, úgy nyüzsög a mezön az egér,hogy nen lehet tőlük járni.Mint­ha lába nőtt volna minden göröngynek.- Ha Isten velünk,ki ellenünk?-emél­té ég felé kezét a király, azután pari­pájára szökött. Kezdett már bukdácsolni a hájnál1az 'ág ablakán,mikor a kürtök m^harsantak, és a magyarok nekivágtak« ellenek.-Fegyverre,fegyverre!-rikoltoz­­ták a besenyő örök. Abban a percben tal­pon volt az egész tábor.Minden besenyő vitéz előkapta feje alól nyil-fegyverét s mind megriadtad dobta el magától.- Hova lett a nyilamnak a húrja? -Hiába kapkodtak fűhöz-fához:az egész besenyő-táborban nem volt egy nyil, a­­melyikkel lőni lehetett volna. ífeytöl­­egyig valamennyinek a húrját elrágták a mezei egerek. Akinek volt is más fegy­vere, elhajitotta rémületében és futott amerre látott. A megdöbbenés elvette az eszüket és belekergette őket a magyar fegyverekbe. Mire a nap fölkelt,akkorra csak volt besenyő nemzet. Akik kegyelemre megad­ták magukat, azokat László király a Mátra völgyeiben telepitette le. Ott az­tán elvegyültek a magyarságban, mint esőcseppek a tengerben. Hire-neve pe maradt a besenyő nem­zetnek. Hanem temetőhelyüket ma is E- gerek mezejének hivja a nép.- Móra Ferenc -14 EGEREK MEZEJE

Next

/
Oldalképek
Tartalom