Magyar Cserkész, 1955 (6. évfolyam, 1-4. szám)

1955-01-01 / 1. szám

LEGFÉNYESEBB CSILLAG Keleten nyugtalanok voltaik a tör­zsek.A népvándorlás még nem fejeződött be. De a Kárpát medencében már letele­pedett a magyar nép. Fejedelmet emelt, majd Istvánban királyt koronázott. Or­szágot alapított magának. Nyugat felé fordult. Egységben akart élni. Az él­ni akarás megmagyarázhatatlan fejével védte a kereszt jele alatt,ettől kezd­ve mind a mai napig nyugatot a keleti hódítók elől. 1068-tól 1092-ig többszörös uz, bessenyő és kun támadás érte az orszá­got. Ezeknek a csatáknak keresztény­ségvédő hőse, Bátor Béla fia, László. A legmagyarabb szent, a magyar lovag. Barátok lépe­gettek, felfogott csu­hával az elesettek között a Temes-parti nagy csata után. A magyarok java része gyözelemittasan tá­vozott innen. De a király parancsára a sebesülteket ápoló papoknak a kunokat is gondjuk alá kellett venniük, mert oly nagy volt László király bölcsessé­ge, hogy nem kergette túl a kunt a yepükön. Fogságba ejtette az ellenség harcosait s mint mondta "ha megtérnek éljenek." A barátok csak legyintenek.- Ezek már nsm térnek meg. - A csatatéren maradt mind halott. Zöme a kun seregnek magyar fogságban kunul tu­dó keresztény papok tanítását hallgat^. A Csanádi apátság istápoly ter­mében pihen a néhány súlyosabban sebe­sült magyar lovag. Sebesült az öreg Le­hel is, kinek apja Vatha legjobb embe­re volt és aki minden csatát végighar­colt László Úrral. Köréje gyűlt a kis csoport. Még két barát is hallgatja az ősz, esatatörténeteit.- Arról meséljen Apó - kéri az egyik legény - hogyan szabadította meg Urunk a szép váradi leányt a rabló kun­tól.- Fiatal vagy még - fitymálta az öreg - ezért lovagi hőstettre kiváncsi. De mondom neked nagyobb volt ennél Lász ló Ur csodája a pusztaságban. A vizfa­­kasztás, meg aztán...- A pusztai csoda!- Éledt fel álmodozó hallgatásából a két pap. -Hát ott voltál Lehel vitéz! Arról mesélj! Bizony, Isten különös kegyelme ragyog a király felett.- Ott voltam hát! László Urat szolgáltam én. Akkor még pogány lel­kemben. Harcosnak hittem magam, nem akartam, hogy imádkozó barátnak lássa­nak. El, meg eltűntem a tiszai nádasok­ban. Bésztvettem a Nagy-Táltos áldoza­tain, ha éppen nem volt szüksége rám László Urnák. De a pusztai csodával meg­vette a lelkem. A király. A harcos,aki erős a csatában és alázatos Isten e­­lött, térden. Napokon keresztül kergettük már a kunt. Gaz, pogány hordája felégette a falvakat, exrabolta az asszonyokat , lányokat. Nagy nemes haragra gerjedt a király.- Utánuk! - kiáltotta. Mondhatom vitézül verekedett.Egy­maga négy kunnak oltotta ki életét.Jó­magam is kimelegedtem a harcban. Vadul harcol a beste pogány. Dehét nem kell félteni a magyar legényeket.Forgott ke­zükben a szablya, tört a buzogány, su­hogva talált a nyil. Nagy kopár hegyek közé értünk. Szem fia kun nem maradt ellenünk. Vagy elestek, vagy elmenekül­tek. Fáradt seregünk étlen; szomjan,u­­tat vesztve bolyongott az elettelen vi­déken. László Ur is fáradtan hanyat­lott egy kopár szikla alá. Szög lova nyugtalanul nyihogott mellette.Zúgoló­dott az éhes kimerült sereg is. Kirá­lyunk észrevette az elégedetlenséget . Megértő, jó szive segítésre késztette. De honnan kerüljön eleség a kihalt,el­hagyott pusztaságban? Hanem még be sem fejezte imáját egy szarvasbika futott el a pihenő sereg mellett a madár sem járta kő sivatagban. Vadászkedv száll­ta meg a legényeket. Nosza életre kap­tak fáradtságukból. Magam voltam az első, aki üldözőbe vette a vaaat. Hej, nem láttam én azelőtt,de még azóta sem értem meg ennél sikeresebb, érdekesebb vadászatot. Mert, azaz egy szarvas nem maradt párja nélkül. Urunk imájára meg­elevenedett a holt sivatag. Volt ott vad bőven. Vidám vadász kurjantás hang­ját verték vissza a kopár sziklák.Min­den legény nyilára került vad. így táplálta fáradt seregét is­teni csoda segítségével László király.- Szent ember az!- örvendezett a két barát.- Szent ember a mi királyunk! - bólogattak büszke boldogsággal a sebe­sült legények. Lehel vitéz még nem fejezte be mondani valóját.- Győztesen tértünk meg végül is a csatából. Pogány kunnak hire se ma­radt azon a vidéken, mi pedig, László Ur harcosai, igaz áhítattal vettunk részt, a váradi templomban a hálaadó misén.- De talán már nem jársz lovat ál­dozni a nádasba Lél- kérdezte az egyik pap.- Nem én Uram! Még a nádas köze­lébe se megyek! Orromat se csiklandoz-5

Next

/
Oldalképek
Tartalom